Események

Nincsenek események

Látogatók

Ma:2
Tegnap:14
A hónapban:226
Összesen:76125

Jelenleg online

Nincs
Micsoda út! PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Tim Bennett - fordította: Jand   
2009. március 19. csütörtök, 12:12
Tartalomjegyzék
Micsoda út!
Második rész - A vonat és a sínek
Harmadik rész – A vonat hajtóereje
Negyedik rész – Vándorút
Minden oldal

A What a Way to Go című dokumentumfilm szövege (A film honlapja) Az álló betűs bekezdések a narrátor (Tim Bennett), a dőlt betűsek az interjúalanyok. (A filmfelirat .srt formátumban.)

Ne próbálj elsőre megérteni és feldogozni mindent. Csak hagyd, hogy hasson rád. És érezd át.

Egy csomó dolog nagyon ijesztő a mai világban.

"A részemről, jelentsen bármilyen lelki szenvedést, kész vagyok tudni a teljes igazat, tudni a legrosszabbat és szembenézni vele."  – Patrick Henry

Hangok a sötétben

Az én generációm talán az első, ahol legtöbbünk nem öregségben hal meg, mert nem jutunk el oda.

A globális felmelegedés tönkre fog tenni minket, a klíma megbolondul.

Számomra a legijesztőbb dolog az, hogy egy nagyon nehéz és fájdalmas világot hagyunk a gyermekeinkre.

Azt hiszem szarban vagyunk. Mindannyian ebben a teremben meghalunk, mielőtt...

Nem hiszem, hogy teljesen kiirtanánk magunk, talán a népesség lecsökken...

Kell hogy legyen egy út, valahogy csak túl lehet élni...

...amint szemellenző nélkül tekintünk a világra észrevesszük, mekkora borzalmas szeméttelepet csináltunk belőle...

Meg kell változtatnunk az teljes elképzelésünket a világ működéséről.

Általában úgy érzem, hogy minden egyensúly felborult.

Semmi, amit tehetek nem segíti igazán a bolygót.

Jelenlegi életmódunk nem működik. Pedig muszáj, hogy működjön, szóval az egész változni fog.

Nem tudod megváltoztatni mi történik Washingtonban, vagy messze Irakban.

Micsoda út! Élet a Birodalom Végnapjaiban

Találkoztunk az ellenséggel, és mi vagyunk az.

Azt mondogatom magamnak, hogy minden rendben lesz, muszáj ezt tennem, hogy tovább mehessek.

Nem egy vidám dolog belegondolni.

Volt egy időszak az életemben, amikor egy álomkép kísértett. A kocsimban ülök, üvölt a rádió, lassan araszolok a gyorskaja-kiadó ablak felé. Elérek oda, megkapom a hamburgerem és a sültkrumplim. Ahogy a visszajáróra várok, a távolban egy éles villanás, emelkedő felhő. Ahogy az atomrobbanás teljes ereje elsöpör, és a kiborult jéghideg kólám elpárolog, arra gondolok: micsoda út volt!

Igen, azt hiszem, kiirthatjuk magunkat a Földről. Úgy érzem, efelé tartunk.

Van egy üresség mindannyiunkban, mert nem tudjuk kielégíteni igazi igényeink és vágyaink, így csak kapirgálunk aközött, amit a kultúránk elénkrak, és a kultúránk azt mondja hogy szeretetet találsz, hacsak megveszed ezt a rúzst és púdert és ruhát és autót...

Azt hiszem helyénvaló lenne, ha visszaadnánk a Földet azoknak, akik nem pusztítanak el minden más életet.

Első rész – Ébredés a vonaton

Az amerikai középnyugaton születtem, Michiganben, a Nagy Tavak Csodaországában. Vidéki nagycsaládban nevelkedtem, stabil, dolgos, csendes farmerek között. Melegbe születtem és sok ennivaló közé, az otthon és biztonság érzetébe. És történetek közé születtem, amelyek a munka értékéről, a helyes életmódról szóltak. Történetek Istenről és hazáról, társadalomról, hűségről, kitartásról és elszántságról. Történetek az emberek helyéről és szerepéről ezen a bolygón. Történetek a kapcsolatunkról azzal, amit természetnek nevezünk. Történetek közé születtem. Senki nem mesélte el nekem ezeket a történeteket. Nem is kellett. A történetek voltak a levegő, amit beszívtam, a víz, amiben úsztam, a talaj, amin jártam. Mindenütt ott voltak körülöttem. Nem tudtuk, hogy ezek történetek, egyszerűen csak azt gondoltuk, hogy ez a dolgok szokásos rendje.

A világom egy játszótér volt. Halakat fogtam, eveztem, parádékat néztem, túráztam és úsztam a tavakban, motorosszánon utaztam, játszottam, ajándékokat kaptam, és ott volt a családom, akivel mindezt megoszthattam. Este napnyugta és tüzijáték, és néha addig táncoltam, míg örömmel eltelve estem össze. Egy mesevilág volt, cseresznyés nyalókák és meleg tej, szülinapi torták, boltból vett jelmezek és új székek a fa alatt. Hatalmas libák, jólöltözött pudlik, tehetséges madarak és még tehetségesebb emberek. A Föld volt a körhintánk, a mászókánk, és amíg nem néztünk le, minden pont jó volt.

A népességrobbanás felénél születtem. Az CO2 szint emelkedőjén születtem. Egy kihalási hullám lábainál születtem. Az olajkitermelés rögös emelkedőjén születtem. Előre tekintve, mindig felfele nézve, a legelső lépteim is emelkedőkre vezettek, egy lépés a fejlődésbe, a dicsőséges emberi jövőbe. Mentünk tovább és feljebb, és sose néztünk vissza, egy hegyet kell meghódítanunk, és meg fogjuk! Mindig csak egy kicsit tovább kell másznunk. De a hegy nem olyannak bizonyult, aminek elképzeltük, nem természetes emelkedő vezetett minket, hanem egyensúlyzavar és rövidlátás. Hogy fejlődjünk, sikeresek legyünk, fejlesszünk, alakítsunk, igazgassunk, megoldjunk és növesszünk, hatalmas új erőket szabadítottunk a világra. Óriásokat teremtettünk a Földre, nem figyelve a lábnyomokra, amiket kitaposnak.

Én is jártam ezt az utat, nem tudva saját nagy lábnyomomról, előadtam kultúránk történeteit, sose megállva, hogy megérezhessem a talpam alatti emelkedő instabilitását. De a késő nyolcvanas években az ózonlyuk és a globális felmelegedés hírei hatására a talaj remegni kezdett. Először álltam meg és néztem körül. Megijedtem. Foglalkoztatott a téma. De aztán a remegés elhalt, vagy jobban mondva, megszoktam. Az életem három gyermekem születésével bonyolultabb lett, és még mindig volt mit megmászni, így hát másztam tovább. De a remegés még ott volt a talpam alatt. Éjjel aludtam, de rosszul, aggodalmakkal tele, kósza figyelmeztetések kísértettek a jövőből. Az álmaiban gyakran álltam a jelen csúcsán, és körülnéztem a tájon, ami nem úgy nézett ki, ahogy gondoltam volna.

Egy távoli halvány üvöltés szeli át az éjt. A szörnyetegek, amiket teremtettünk. Lassan vagy gyorsan, de mindig közelednek a házunkhoz. Atomfegyverek várakoznak beteljesítetlen végzetükre, amint reménykedő ujjak matatnak a gombok körül. Bunkerrombolók és tatktikai atombombák. Táskabombák és terrorista támadások. Erőmű balesetek, és szivárgó radioaktív hulladék. Plutónium az űrbe lőve rakétákon, amelyek néha felrobbannak. Szegényített urán mérgezi a csatatereket, országokat elnéptelenítve. Kémiai fegyverek és biológiai feketemágia. Sarin, Soman, VX és foszgén. Antrax, himlő, pestis. Elég, hogy városokat kiirtson, elég, hogy beborítsa az egész bolygót. És őket nem érdekli, hogy ki engedi ki őket.

Más fenyegetések jönnek a saját lábukon is. Régi barátok, új teremtmények és friss szökevények. Ebola, Marburg, SARS. Sertésinfluenza, madárinfluenza, AIDS. Tuberkolózis, kolera, malária és tífusz. Kerge marhák és birkák. Rák, ami megeszi tüdeinket, agyunkat, melleinket. Újabb szörnyetegek leskelődnek. Jószándék, amit megtör a vak arrogancia és a végtelen kapzsiság. Génmódosított élelmiszerek és terminátor magvak. Gyomirtót és rovarirtót tűrő haszonnövények. Jogvédett élet, alig letesztelve, kiengedve a földekre. Mintha a teremtőik szétnézve a világban semmit se tanultak volna. A szörnyetegek üvöltése erősödik. Vegyszerek vannak a földben, az égben, az esőben, a folyóinkban, az ételeinben, a testünkben, a csecsemőinkben. Emelkedő férfi teméketlenség és az ózon fogyatkozása. Folyók gátakkal és halott lazacokkal. Elvesztett termőtalaj és műtrágya szennyezés. Hatalmas halott zónák az óceánokban, és kimerült halászatok. A bálnák szelleme kereng a korallzátonyok holttestei körül.

A szörnyetegek folytatják útjukat és erdők tűnnek el talpaik alatt. Őslakos kultúrák szétverve, otthontalanul, lelkibetegen vagy holtan. A víz és oxigén körforgását megzavarva a talaj elsivatagosodik, a tigrisek és lazacok és békák és sólymok a kihalás felé tartanak. Segélykérő hangjaik elvesznek a láncfűrészek és bulldózerek zajában. Mindeközben a klíma változik. Dühös nyarak, tartós áradások, jégviharok, szárazságok, hurrikánok. A sarkok melegednek, és a jég olvad, az örökfagy és gleccserek visszahúzódnak, a tengervíz emelkedik és városok süllyednek el. Ahogy a tengeráramlatok megállnak és szuperviharok süvítenek, sivatagok terjednek és a nyulak és sáskák és hangyák és szúnyogok és rágcsálók lerohannak mindent. Az egyensúly megbomlott. Kipusztuló termények, éhínség, lázongás, háború. Az óceán elsavasodik, korallol, kagylók, planktonok kihalnak. A tápláléklánc és ökoszisztémák összeomlása a ma esti időjárásjelentésben.

Nézd a TV-t, amíg teheted, mert az olajkitermelés a csúcsra ért, és nincs tiszta pótlék. A kitermelés zuhanni fog, az igény emelkedni, és az árak, amik most is növekednek, csak tovább nőnek. Képzeld el ennek hatását a világgazdaságra. A kamionosokra és gazdálkodókra. A szomszédaidra. Magadra. Nézd, ahogy a licitverseny a tőzsdékről a harcterekre vándorol. Nézd, ahogy a Pentagon tervez és a hazafiak cselekednek.

A világ népességét az olaj tartja fenn. 2013-ra elérhetjük a 7 milliárd főt. Ez milliárdokkal több, mint amit a bolygó az olaj nélkül el tud tartani. Elfogyasztjuk a bolygót, megmérgezzük a talajt, a levegőt és vizeket. Egy gyorsvonaton száguldunk az élet vége felé és visszük magunkkal az egész bolygót, billió és billió élő lelket.

És ez mind. Ez mind. Ez mind. Ez mind úgy be van csomagolva a tagadás és hazugságok és abszurditások kultúrájába, hogy alig látunk át a szmogon. A szörnyetegek a falu szélén üvöltenek, oly hatalmasan, és borzalmasan hogy rájuk se bírunk nézni. Így maradunk saját kulturális kényszerzubbonyunkban, és alszunk, ahogy közelednek. Munkákat végzünk, melyet utálunk, termékeket fogyasztunk, melyek nem boldogítanak, tompítjuk magunk ahogy csak tudjuk TV-vel, drogokkal, étellel, szexszel és szórakozással. Reménykedve, hogy a vezetőink megtalálják a válaszokat, míg kora reggel belénkhasít az alaktalan felismerés, hogy nem fogják. Ahh, micsoda rémálom!

Mindig volt bennem egy rész, amely sejtette, hogy még életemben látni fogom a jelenlegi világunk végét. Látszott, hogy a populációdinamika bizonyossága vezet Malthus úr végső igazához. Egykor megközelítjük a Napot, a szárnyunk megolvad, és visszaesünk a földre. Újféle lehetséges jövőkről kezdtek beszélni. Néhány túlélő a világtenger utolsó bárkáin. Posztapokaliptikus világ. Az Omega Ember és A Majmok Bolygója. A világ számomra őrültnek tűnt, de mintha senki más nem vette volna ezt észre, így magamba temettem gondolataim és továbbmentem.

Mélyen legbelül ez darabokra szedett. Emlékszem, amint éjjel ránéztem alvó gyermekeimre, és mély rettenetet éreztem a jövőjük iránt. De magamba zártam félelmeimet, lenyomtam a szundi gombot és aludtam még egy kicsit. Ezután találkoztam Daniel Quinn és Derrick Jensen műveivel, és többek közt az Izmael és a Színlelés Kultúrája című könyveik által felismertem kultúránk történeteit, a hiteket és feltevéseket, amelyek alakítják életünk. A meséket, amiket magunknak mondunk. Az őrültséget, amit a világra szabadítottunk.

Quinn ír a náci rezsimről, Adolf Hitlerről és a történetről, amit a németeknek mesélt: az árja faj ellopott végzetéről, elnyomásról és bemocskolásról, győzelemről és bosszúról és visszaszerzett nagyságról. És Quinn megmagyarázta, ahogy az egész ország, elnyomók és elnyomottak egyaránt bevették ezt a mesét. Mi, akik a domináns kultúrában élünk, hasonlóan mesék rabjai vagyunk, amelyek levegőként vesznek körül minket és saját vesztünkre eljátsszuk őket. Történetek, amelyek magát az Élet közösségét fenyegetik.

Hallottad azt, ami úgy szól, hogy az emberek különállnak a természettől, különlegesek, a teremtés csúcsa? Vagy azt, hogy az emberek természetüktől fogva bűnösök, erőszakosak, önzők és kapzsik? Vagy azt, hogy a világot az embernek teremtették, hogy irányítsuk, és erőforrásként kihasználjuk, és a világnak nincs más értéke a hasznosságán kívül? Vagy azt, hogy egyetlen helyes életmód létezik, egyetlen helyes világnézet? Vagy azt, hogy a korlátlan növekedés, verseny és termelés megkérdőjelezhetetlenül jó dolgok? Vagy azt, hogy bármit elérhetünk, amit csak kívánunk, mert nincsenek határok?

Voltak emberek a világban, akik átláttak kultúránk meséin és látták a világ valódi helyzetét, és rájöttek, amire én: a jelenlegi kultúránk nem lesz maradandó. Nem voltam egyedül. De az átalakulás vagy összeomlás még távolinak tűnt. Valamikor eljön majd, de nem most. Volt még idő. Volt még remény. Valahol vannak valakik, akik megoldják az egészet.

És így évről évre éltem az amerikai középosztálybeli életet, játszottam a történeteket melyeket gyermekként tanultam, és megpróbáltam elhessegetni a félelmeimet. De végül elkeztem dolgozni ezen a filmen.

Három évvel később, miután átrágtam magam egy rakás könyvön, cikken, weboldalon, újságon és filmen, voltam előadásokon, találkozókon és tüntetéseken, beszélgettem barátokkal és szomszédokkal, tudósokkal, írókkal, aktivistákkal, gondolkodókkal, érzőkkel, és én is beszéltem és írtam és sírtam és aggódtam, majd új erővel vágtam neki, egy dolog biztosnak tűnik: a jelenlegi globális környezeti, politikai és gazdasági helyzetünk kritikus. A lehetséges következmények mind aggasztóak, és az idő nagyon hamar eljön.

Az egész olyan, mintha egy elszabadult vonaton ébrednénk, ami vadul száguld a kultúránk történetei által alkotott sínen és maga az egész bolygó elfogyasztása hajtja. Ha nem találunk egy módot, hogy hamarosan leállítsuk ezt a vonatot, végül kisiklunk.



  Nincs hozzaszolas.
Vendegkent is irhatsz, de ha tag vagy, kerlek jelentkezz be vagy regisztralj!
Beszelgess errol a cikkrol a forumban. (0 hozzaszolas)