Harmadik rész – A vonat hajtóereje

Vannak még témák, amiről beszélhetnénk. Mit kezdünk ennyi információval? Úgy néz ki, a fajunk túlélése lehet a tét. Szembenézve a világ helyzetével, ahogy mindez rám hat: mélyen megrendít, és szeretnék elfutni. Néha úgy érzem, mintha fejbevágtak volna. Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Bárcsak lenne egy varázsital, egy könnyű megoldás. Bárcsak azt mondhatnám neked, hogy minden rendben lesz. De nem tudom. És talán mélyen ezt máris tudtad.

36 évvel az első Föld Napja után, 44 évvel a Csendes Tavasz után, a bolygó közelebb áll az ökológiai összeomláshoz, mint valaha. Ha meg akartuk állítani az élet pusztulását, amit eddig tettünk, nem működött. Valami mást kell tennünk. Ha csak arra koncentrálunk, mit tegyünk, nem tesszük fel a kérdést: hogy jutottunk ide? Ha erről nem gondolkozunk el, nem hiszem, hogy van esélyünk megtalálni azokat radikális változtatásokat, amelyek működnek.

A tapasztalataim szerint, az érzéseinkről beszélni pont az, amit tennünk kell. Valamint meg kell kérdőjeleznünk néhány feltevést. Egy ilyen feltevés, amit én megkérdőjeleztem, hogy a tudósok segíthetnek nekünk megérteni és kezelni a helyzetet. De vannak olyan erők a világban, amelyeket nem lehet egy mikroszkóppal megérteni. Milyen erők hoztak el minket ide, és mi tartott rabságban? Beszéltem azokkal, akik erre kerestek választ.

Rájöttem, hogy ehhez ki kell lépnem a kultúrán kívülre, hogy új szemszögből lássam. Mélyen a világ problémái alatt egy hatalmas kulturális tűz ég, ami hajtja a vonatot, amin utazunk. Nem gőzgép vagy dízelmotor, hanem történetek és mítoszok, szokások és hitek. Ideje közelebbről megvizsgálni a Birodalom kultúráját.

Hogy jutottunk el ide?

Ez aztán a nagy kérdés!

Sok elemző szerint tízezer éve kezdődött, amikor az emberek egy új és alapvetően fenntarthatatlan élelmiszer-termelési módot kezdtek használni. Ez az, amit én totalitárius mezőgazdaságnak hívok. Ami azon az elképzelésen alapszik, hogy minden a miénk, megölhetünk mindent, ami zavar, körülkeríthetjük földjeink, amin aztán mi termelünk, és senki más nem nyúlhat hozzá. Tízezer éve léptünk először a csúszós lejtőre, amin most is vagyunk. Ez a mezőgazdaságban benne foglalt probléma. A mezőgazdaság a felkavaráson alapul, nem lehet úgy gazdálkodni, hogy nem károsítod ezzel a földet. Így alapvetően fenntarthatatlan.

Az újfajta élelmiszer-termelés többlete azonnal hatott. Ez hajtotta hatalmas népességnövekedésünk. A népesség mindig halad az étel mennyisége után. Versenyt futunk az élelmiszer-termeléssel. Több élelmet termelünk, és a népesség növekszik. Így még többet termelünk. Ezt a versenyfutást nem lehet megnyerni. Ezentúl a totalitárius mezőgazdálkodás nehéz munkát és rosszabb egészséget jelent művelőinek.

Fajunknak mindig volt élelme, 200-300 ezer évvel ezelőtt is. Tízezer év ehhez képest kevés. De vadászó-gyűjtögetők voltunk, tehát a természet a saját módján termelte élelmünk, és nem a mi módunkon. Nem növesztettünk az ételt, csak nőtt. Nehéz az embereknek szembenézni a ténnyel, hogy minél jobban épít egy társadalom a mezőgazdaságra, annál keményebben kell az embereknek dolgozniuk.

Ha megnézzük a régészeti lelőhelyeket szerte a világban, mindenütt, ahol mezőgazdálkodás kezdődött, Ázsiában, Közel-Keleten, Dél- és Közép-Amerikában, olyan emberek maradványait találjuk, akik satnyák, aprók, és nincs foguk, mert a sok szénhidrát, amit ettek cukorrá válva tönkretette, asszimetrikusak, és valószínűleg fekélyesek voltak.

Ez az újfajta mezőgazdálkodás tartós letelepedettséget igényelt és teremtett. Így jelenhetett meg a vagyon és az egyenlőtlenség.

A mezőgazdaság előtti falvakba menve mindenütt ugyanakkora házakat látunk. A mezőgazdaság megjelenése után szinte azonnal, és ez így van szerte a világon, a városokban van néhány nagy ház magtárakkal, és egy csomó kisebb ház. Ez a fajta társadalmi egyenlőtlenség szinte azonnal megjelent a mezőgazdálkodással.

Mint Quinn és Manning rámutatott, a korai mezőgazdászok nem voltak jobb helyzetben, mint vadászó-gyűjtögető elődeik. Ez új volt nekem. A pszichológus és kultúra-elemző Chellis Glendinning még több következményre mutat rá.

Előtte a nők sokat mozogtak és erősek voltak és hordozták csecsemőiket, és nem ettek annyi szénhidrátot, és sokáig szoptatták gyermekeiket, így a nőknek kevesebb ovulációjuk volt. De ahogy egy helyben maradtak, szabályosabban kezdett működni a ciklusuk. Így több gyerek született, és így több föld kellett. Így új területek kellettek. De ha ott már élt valaki, háború tört ki.

Azt tanították nekünk, hogy a mezőgazdaság és letelepedettség a normális emberi életmód. Így sokként ért, amikor megtudtam, hogy ez a kulturális változás a gyökere megannyi problémának, amik évszázadokon át kísértettek minket. Derrick Jensen beszél ennek végeredményéről.

Azt hiszem a valaha írott legjobb sor: „Előttünk erdők, utánunk sivatagok.” Ha az iraki tájra gondolsz, valószínűleg nem sűrű erdők jutnak eszedbe, ahol a nap nem éri a talajt. De a kultúránk első írott mítosza szerint Gilgamesh kivágta az erdőket, hogy városokat építsen.

Városok. A településekből falvak lettek, majd városok és nagyvárosok. A totalitárius és katasztrofális mezőgazdaság, a vagyon és hatalom központosulása, és a népességnövekedés közösen egy újfajta kultúrát hozott létre: a városok, a civilizáció, a Birodalom kultúráját.

A Végjáték című legújabb könyvem írása során jöttem rá, hogy már tíz éve szidom a civilizációt, de sose mondtam meg, pontosan mi is az. Ezért úgy definiáltam, hogy egy olyan életmód, amit a városok növekedése jellemez. A város egy olyan emberhalmaz, amely elég nagy ahhoz, hogy erőforrás-importálásra van szüksége.

A város úgy definiálható, mint egy olyan emberi ökoszisztéma, amely jelentősen túllépi a helyi környezetének eltartóképességét.

Mint Jensen és Catton rámutat, a városok lakóinak külső és távoli erőforrásokra van szüksége, amit meg is kell szerezniük valahonnan. És valakitől. Minden szükséges eszközzel. Ez gyakran a kereskedelem, de ez szállítást igényel, ami pedig energiát. És az energiának is jönnie kell valahonnan, de előbb-utóbb ez kifogy. És a kereskedelemhez hajlandó partner kell, de nem mindenki akar mindig kereskedni. Ha ez a mód nem működik, de kell az erőforrás, marad a háború. Olaj kell, hogy működtethessük városaink. Nézd, ahogy a licitverseny a tőzsdékről a harcterekre vándorol. Nézd, ahogy a Pentagon tervez és a hazafiak cselekednek.

Álljunk meg egy pillanatra áttekinteni a dolgokat. Figyelmeztettelek előre, hogy meg kell kérdőjeleznünk néhány feltevést. Olyan régóta mezőgazdálkodunk és építünk városokat és gyűjtögetjük a vagyont, hogy úgy tűnik ez a dolgok normális rendje. De hogy lehet egy olyan életmód normális, amely saját létfenntartásának alapjait pusztítja?

Menjünk tovább.

Amikor emberi értelmünk és kreativitásunk a Birodalom hajlamaival párosult, a dolgok elszaladtak. Egyre bonyolultabb technológiát használtunk, hogy késleltessük az elkerülhetetlent, hogy végül be kelljen látnunk, hogy vannak a fizikai korlátok. A technológiánk segítségével áttörthettük magunk a természet törvényein és szabályain, amelyek az élet közösségét évmilliókig egyensúlyban tartották. Ideiglenesen.

Elhittük, hogy nincsenek határok és a hatalom a fejünkbe szállt. Amint a történész Thomas Berry megfogalmazta:

Mi itt Amerikában elképesztő mértékben megszállottjai vagyunk annak az elképzelésnek, hogy valahogy mi vagyunk az univerzum végzetének irányítói, és bármit is teszünk, az az, amit meg kellett tenni.

De a hatalomba és irányításba vetett hitünk a tudomány határairól alkotott hibás feltevésen alapul.

A tudomány egy olyan módot adott a Föld megértésére, amivel ki tudtuk használni a bolygót. Ez a célja, a bolygó kihasználása. És ez a tudomány végzetes ereje, hogy hatalmat ad nekünk, de nem mondja meg hogyan használjuk ezt.

Magam se tudtam sokat a technológia hatásairól. Mindig azt mondták nekem, hogy minden technológia önmagában semleges, és hogy jóra vagy rosszra használjuk-e, a felhasználó bölcsességétől függ. De mint Jerry Mander elmagyarázza:

Ez teljesen hibás elképzelés. Minden adott technológiát kielemezhetünk, és megtalálhatjuk jótékony és negatív oldalait. Abszurd az elképzelés, hogy csak az számít miként használjuk, mert ezek beépített tényezők.

Például az atom- és napenergia közti különbség több, mint az, hogy mire használjuk. Minden technológiának vannak beépített tulajdonságai, amelyek meghatározzák, mire fogják használni őket. És ki használja őket, és hogyan. A hadi tudósok nem dolgoznak napenergiájú rakétatölteten, és én sem fogok atom-vízmelegítőt rakni a tetőmre. Ezen félreértés miatt könnyű bedőlni a technológiai megoldás mítoszának.

Miután kialakult az elkülönítés az emberi tér és a világ többi része közt, ez egymás után teremtette a problémákat. Jaj, öntöznünk kell a földjeink. Jaj, messzire kell utaznunk. Jaj, több erőforrás kell és több föld. És ezekre egymás után technológiai megoldásokat adtunk, de ez nem hatott a probléma gyökerére, és így csak egyre több új problémánk lett. És így ma a világ népességének fele városi környezetben él. És hogyan is kezelhetnénk ezt máshogy, mint egy újabb technológiai megoldással?

A világ embereinek fele városban él, amik definíció szerint túllépik közvetlen környezetük eltartóképességét. Szerintem a legtöbben nem gondolnak bele ebbe. Ha ismernénk a tényeket, a technológiai megoldás mítoszát már rég elvetettük volna. Számomra a krízisünk nem technológiai, hanem szándék és cél krízise. Úgy teszünk mintha mindig csak több technológiára lenne szükségünk, de vakok vagyunk a kulturális problémáinkra, melyek eleve kudarcra ítélik ezt a harcot. Így egyre kétségbeesettebben próbáljuk fenntartani jelenlegi rendszerünk. Olyan régóta csináljuk ezt, hogy megfeledkeztünk arról, hogy nem lehet túlélni, ha nem az élet szabályai szerint játszunk.

Amint a mezőgazdaság és civilizáció mellé álltunk, ezek is megszálltak minket. Elkerítettük magunk a világtól. Minden a kerítésen belül a túléléshez kell, és minden a kerítésen kívül fenyegető, vad, irányíthatatlan, ki vele!

És a technológiánk elszakított saját tapasztalásunktól.

Egy olyan kultúrát hoztunk létre, ami közénk és a világ közé férkőzve meghatározza, hogy látjuk a világot. Ha van egy dárdád, nem csak azt tudod megölni, aki előtted áll, hanem messzebbről is. És a távolság által könnyebb ölni. És ha háborúba küldenek egy B2-es bombázón, csak gombokat kell nyomkodnod, és ugyananolyan érzelemhiánnyal ölheted az irakiakat, mint ha otthon az Xboxon játszanál.

Ez az elszakadtság a világtól, más emberektől és lényektől, megváltoztatta kapcsolataink, megzavart és megsebzett minket.

A kapcsolatunk a világgal egy kihasználó kapcsolattá vált. És ez siralmas. Amint egy másik embertől azt hallani, hogy „kihasználtál engem” a legszörnyűbb dolog, most a Föld bolygó mondja nekünk, hogy „kihasználtál engem”.

Mikor állunk meg, hogy ezt meghallhassunk? És képesek leszünk-e meghallani? Az elszakadtság megsüketített minket, a bolygó hangját elnyomják az elménkben keringő történetek. Számomra a világ megértében kulcsfontosságú: minden kultúra történeteken alapul. A civilizáció és Birodalom kultúrájának is megvannak saját meséi. Hallgassunk meg néhány ilyet.

Sosincs pont elég

Az emberek eredendően bűnösek

Eretnekség ma azt mondani, hogy fejezzük be a növekedést

A kemény munka jó

A több jobb,

A látható fizikai világ minden, ami létezik

Meg tudunk oldani bármely problémát

A boldogsághoz tárgyakat kell szereznünk

Le kell igáznunk és uralnunk a Földet

Mi „birtokoljuk” a bolygót, miénk ezek az „erőforrások”

Az embereknek vannak jogaik, semmi másnak nincs

Sokszor az emberek egyszerűen nem akarják hallani, hogy valami elérhetetlen számukra

Ilyen történetekkel körülvéve nem csoda, hogy felfaljuk a bolygót.

Bizonyos tekintetben kétévesek kultúrája vagyunk, egyszerűen nem figyelünk a korlátokra.

A „uralom a Föld felett” a Genezisben nem jelenti azt, hogy füstölgő romot kéne hagynunk magunk után.

Daniel Quinn megnevezte a Birodalom néhány meséjét:

A kultúránk azt mondja nekünk, hogy ez a legjobb, amit az emberek valaha remélhetnek. Ami most van, és ahova tartunk, az felülmúlhatatlan. Tehát minden alternatíva rosszabb kell, hogy legyen. Voltak a miénktől különböző civilizációk, akik nem gondolták, hogy övék az egyetlen helyes életmód, és mindenkinek úgy kellene élnie. Minket úgy tanítanak, hogy mi vagyunk az emberiség. Ha vannak még valahol, akik nem olyanok, mint mi, azok fejletlenek. Jöttünk mi, és csináltunk dolgokat, civilizációt építettünk, és ez az, ahogy az embereknek élniük kell. Tehát nem adhatjuk fel.

A legveszélyesebb mese mind közül:

Fejlettebbek vagyunk minden más élőlénynél, és az életünk független tőlük.

Ezen mesék által hajtva a civilizáció kész volt meghódítani a bolygót. Ran Prieur mond egy jó példát rá, hogyan tudott a Birodalom győzni a kultúrális evolúcióban, ami a hatalom alapján válogat:

Képzeljük el, hogy van néhány törzs, akik békében élnek. Majd valamiért az egyik úgy dönt, hogy ehelyett fegyvereket gyárt, és meghódítja és rabszolgává teszi a mellette lévő törzset, akiknek így három lehetősége lesz: elfutnak, ekkor az erőszakos törzs elfoglalja a földjüket; rabszolgák lesznek, így az erőszak megjelenik a földjükön; vagy védekeznek, és így ők is harcos törzs lesznek. És ez így folytatódik, amíg az egész világon olyan emberek élnek, akik fegyvereket gyártanak, harcolnak és rabszolgává tesznek másokat.

Tízezer év ebből, és megfeledkeztünk róla kik voltunk egykor.

Hogyan lehetne hárommiliárd évnyi emberi élet értelmetlen? Ahogy akkor éltek az emberek, az egy olyan mód volt, amivel millió évekig lehetett élni. És ez azért nem semmi! Most azon gondolkozunk hány évtizedünk van hátra! Mert ha úgy élünk mint most, nem sok.

Fontos visszaemlékeznünk kik is vagyunk valójában. Állatok, nagy aggyal, nagyon jó feltaláló- és alkalmazkodó-képességgel, de könnyen mesék csapdájába eshetünk, amelyek elzárnak minket valódi nagyságunktól.

Az emberek viselkedhetnek úgy, mint egy ökoszisztéma részei, ahol beépülnek minden folyamatba, vagy pedíg invazív fajként, mint az óriás varangyok. Az invazív módon viselkedő emberek legjobb példája természetesen az európaiak az utóbbi ötszáz év során.

Van más út is. Nem minden emberi kultúra volt ilyen. Jobban megnézve azt látom, hogy az emberi viselkedést mindig befolyásolja a szélesebb társadalom. Mindig. Richard Manning is beszélt emberi tulajdonságainkról:

Ahhoz, hogy őseink vadászó-gyűjtögetőként túléljenek, szűk figyelemkörüknek kellett lennie. Tudniuk kellett, hogy mi történik közvetlen ötven méteres környezetükben. Figyelni, hogy mi fog történni a következő tíz másodpercben vagy öt percben. Honnan fog jönni a tigris? Így legerősebb ösztöneink az azonnali dolgokra vonatkoznak. A globális felmelegedésről olvasva nem kapunk adrenalin-löketet, csak ha valaki ököllel fenyeget.

És mégis, az amerikai Indiánok olyan kultúrát alakítottak ki, ami ezeket az erős ösztönöket kiegyensúlyozta azzal, hogy hét generációra előre gondolva döntenek. Hol van ehhez képest a Birodalom kultúrája?

Nem voltunk képesek ötven éve látni, hogy jön egy korlát, és ennek megfelelően viselkedni.

Így nem láttuk, hogy jön a klímaváltozás, és a legtöbben nem látják, hogy jön az olajkimerülés. Sok olyan folyamat van, ami még lassabban történik, az exponenciális növekedés és a populációdinamika sok generáció alatt, így a saját kultúrájuk által megvakított emberek nehezen látják meg. William Catton elmagyaráz egy másik ilyet:

C. Wright Mills a sors egy érdekes szociológiai definícióját adta: a sors az, ami történik, ha rengeteg ember rengeteg apró döntése összeadódva kollektíven olyan hatású, amit senki se szándékozott. Ez történt a túlnépesedésünkkel, senki se akarta túlnépesíteni a világot, senki se akarta beszennyezni az óceánokat és megváltoztatni a klímát.

Eddig azt néztük hogy jutottunk ide, milyen történetek és feltételezések és hitek vezettek minket, amik a Birodalom kultúráját felépítik. Az erők, amelyek elszakítottak minket az élet törvényeitől. Kultúránk azt mondja, függetlenül élhetünk ezen törvényektől, korlátok és szabályok nélkül, de cselekedeteinket mi és a bolygó is megszenvedtük. Mindez nem működik úgy, ahogy tanították nekünk.

Újra és újra megkérdeztem, miért pusztítjuk tovább a bolygónk, mikor ennek bizonyítéka már egyértelmű? Először is, az összes vizsgált törtémelmi folyamat még működik, és van néhány új is.

Kijózanító belegondolni, hogy egy olyan gazdaságba vagyunk bezárva, ami vagy növekszik, vagy összeomlik. A gazdaságnak mindig tovább kell nőnie, mondják. Természetesen ez abszurd, mivel egy véges bolygón élünk, így csak véges anyag van, amit megrághatunk majd kiköphetünk.

Nagyvállalatok által irányított média tartja fenn tévképzeteink.

Az emberek azt gondolják dönthetnek, milyen információkat fogadnak be a TV-ből, de az információk nagyon erős formában, képekben érkeznek, és amint bekerülnek a fejükbe, ott maradnak. Ez majdnem olyan, mint Orwell Nagy Testvére. De mégis normálisnak hisszük.

Ahogy az emberek valódi életei egyre vacakabbak és unalmasak és bosszantóak és sterilek, a feldicsőített képek még erősebben hatnak.

Zygmunt Baumannak van egy jó mondása, miszerint racionális emberek csendesen, békében mennek a gázkamrába, hacsak azt hihetik, hogy zuhanyozni fognak.

Én már elvesztettem minden hitet, hogy a kormány képes lenne kezelni a helyzetet. Sajnos az oktatási rendszerünk sem ad semmi segítséget a domináns kultúra megkérdőjelezéséhez.

Lebénítja a kritikai gondolkodásunk, ahelyett, hogy fejlesztené, ez együtt jár a technikai-ipari társadalommal, mivel az emberekből behelyettesíthető gépalkatrészeket kell formáznia, ahol kivehetsz egyet és berakhatsz egy másikat ugyanoda.

Engem biztos nem támogattak, hogy megvizsgáljam hogyan teremt a kultúránk elszakadtságot.

Mindannyiunk egy kis kényelmes buborékban él, ami teljesen elszakadt a valós világtól, az állatoktól és növényektől, talajtól és víztől, és a természeti erőktől, amik értelmet adnak a bolygón való létezésnek.

Ha úgy tapasztalod, hogy az étel a boltból jön, és a víz a csapból, akkor halálodig fogod védelmezni a rendszert, ami ezt fenntartja, mert az életed függ tőle. Ha úgy tapasztalod, hogy a víz egy patakból jön és az étel a tájtól, akkor a halálodig fogod védelmezni a patakot és a tájat, mert az életed függ tőle.

Manipulatív és kizsákmányoló rendszerek, téveszméket és elszakadtságot sugárzó struktúrák, intézményesített uralom és félrevezetés, meg kell kérdeznem: ki hozna létre ilyeneket? Csak olyan emberek, akik majdnem teljesen elszakadtak a valóságtól. Emberek, akik elfeledték kik voltak valaha. Emberek, akiket mélyen megsebeztek. Elvesztünk egy tükörlabirintusban.

Mindent, amit látunk, hallunk, érzünk, emberek és gépek közvetítik vagy teremtik.

Ez hat a tudatunkra. Saját fontosságunk eltúlzott érzetét adja, és ezt tekintjük az igazi valóságnak. Mint minden önimádó tudja, ennek sosincs vége, sose láthatjuk eleget a saját tükörképünk, de amire valójában vágyunk az egy kapcsolat.

Szerintem az állati testünk, amit maga a Föld formázott egy igazi kapcsolatot szeretne a világgal. A vízzel, széllel és talajjal. Az állatokkal, növényekkel és más emberekkel, akik a közösségünk alkotják. De elvesztünk egy tükörlabirintusban, és így elvesztettük az eszünk.

Így alakulhat ki a disszociatív és poszttraumás zavar, skizofrénia, többszörös személyiség; a mai világ törezedettsége tükröződik ezekben a súlyos pszichológiai zavarokban.

Egy ilyen magánzárkában hallucinálni kezd az ember. És végül furcsa dolgokat hisz el, például, hogy az emberek felsőbbrendűek.

Felsőbbrendűnek, jogosultnak és sérthetetlennek képzelve magunk, a Birodalom meghódította a világot. De ez a hódítás visszaüt a hódítókra, és mindenkit megsebez.

Nem tudjuk feldolgozni, hogy a rendszer, amiben élünk másokat elpusztít. Így ha megnézzük a Birodalom embereit, egy hatalmas disszociációt látunk a valóságtól.

Elszakadva a bolygó valóságától, nem cselekszünk érte.

A természet iránti érzések annyira lecsökkennek, hogy az emberek nem akarnak és nem képesek foglalkozni a megvédésével. Nehéz valamit érezni a természet iránt, ha nincs vele kapcsolatod.

És nehéz kapcsolatba kerülni a világ többi részével, mivel úgy élünk, mint egy ketrecbe zárt állat.

Gondolj egy állatkerti állatra, akit megfosztottak élete értelmétől, a tájtól és hangoktól és ösztöneitől, a vadászattól. Így pszichotikussá válhat. Szó szerint pszichotikussá. Azt hiszem valami ilyesmit tettünk magunkkal is, ahogy városaink és civilizációnk ketrecébe zártuk magunk, bizonyos értelemben pszichotikusok lettünk. Ha találkoznánk vadászó-gyűjtögetőkkel – és ez rengetegszer megtörtént – viselkedésünk alapján őrültnek gondolnának minket. Mert azok is vagyunk.

Megállok. Hallgatok. Körülnézek. Az elszakadtság ott van mindenütt.

Gyermekként megtanulod, hogy ne érezd a fájdalmat, amit a kapcsolat hiánya jelent, azzal hogy egyedül vagy a rácsos ágyban a sötétben, hogy nem szoptatnak és nem érinthetsz meg állandóan másokat.

A TV-nézés a gyermekeknek és a felnőtteknek is, tréning egy hiperaktív életmódra, a felgyorsult információs világra. És ez egy olyan felpörgött lelkiállapotba hozza az embereket, hogy képtelenek lesznek a természet iránt érezni, teljesen elidegenednek.

A legtöbbünknek nincs egy olyan emberi közössége, ahol megpihenhetnénk és biztonságban érezhetnénk magunk, és érezhetnénk, hogy gondunkat viselik.

A kultúránkban annyi minden van, ami megakadályozza, hogy közeli kapcsolatba kerüljünk, például ha egy szórakozóhelyre mész, ott sötét van és nagyon hangos zene, mert ha csend és fény lenne, az emberek szoronganának, hogy túl közel vannak egymáshoz.

A gazdaságunk erre épít. Könnyű olyan embereknek eladni valamit, akikben hatalmas a hiány az igazi szükségleteik iránt. A boltok tele vannak kötszerekkel a Birodalom által okozott sebekre. Derrick Jensen szerint a domináns kultúra egy kizsákmányoló rendszer, ami tagjaiban komplex poszttraumás zavart okoz.

Mi történik, ha nem csak egy-két trauma ér, hanem hosszas fogságban vagy? Az egyik, hogy elkezdesz félni a kapcsolatoktól és mindent irányítani akarsz magad körül. Elfelejted, hogy lehetséges kétirányú kapcsolat, és azt hiszed, minden kapcsolat hierarchián alapul, mert ez az, amit magad körül látsz. És azt hiszed, hogy minden kapcsolat a hatalmon alapul, és így félünk igazi kapcsolatba lépni ezekkel a fákkal és egyéb szomszédainkkal, így erőforrásnak hívjuk őket, amiket használhatunk.

Egy abúzív családi környezetben minden a visszaélő védelmezésére irányul. Minden. Hasonlóan a kultúránkban minden a gazdagok védelmét szolgálja. Erről szól a kultúránk.

Miért marad annyi bántalmazott a visszaélő partnerével? Azért mert azonosulnak a rendszerrel, mert ezt tanulták gyerekkoruk óta. A civilizációban úgy tanuljuk, hogy azonosuljunk ezzel a nagyobb valamivel, ami nem mi vagyunk, öntudatunkban fontosabb, hogy civilizáltak vagyunk, mint hogy élőlények.

Az évek alatt elkezdtem lerázni azonosulásomat a domináns kultúrával. Hogy újra egy a Földön járó élőlénynek érezzem magam. Még nem értem ennek végére, nagy kihívás, de mégis a legjobb dolog, amibe valaha belevágtam. A kultúránkat a függőségek felől is nézhetjük.

A függőség azt jelenti, hogy egyre több kell valamiből, amit valójában nem akarunk igazán, és így sose elégülünk ki teljesen.

Van bennünk egy mély igény, üresség, vágyakozás, és mély félelem, gyász, düh.

Így ott vannak az ételek, a cigaretta, alkohol, drogok, számítógép, TV, mozi, vásárlás, zene, a lista végtelen.

Ezek közül bármelyiktől lehet függeni. Ez is egy újabb technológiai megoldás.

És amíg működik, miért állnánk le? Én sem fogok leállni. Egy alkoholista vagy drogfüggő sem áll le, amíg működik neki a dolog, de elérnek egy pontot, ahol már nem működik tovább.

A visszaélés, elszakadtság, és függőségek évszázadai után úgy tűnik, szeretnénk a padlóra érni.

Mintha annyira szeretnénk a padlóra érni, hogy vagy megváltozunk, vagy meghalunk. Mert így nincs értelme tovább folytatni.

Oly sok ember nagyon boldogtalan, és azt kívánják, hogy érjen véget ez a rémálom, de nem ismerik fel, hogy a halál, amit kívánnak a kultúra halála, egy spirituális és metaforikus halál.

Ez megmagyarázza miért piszkítunk továbbra is a házunkba. Ha a padlóra szeretnénk érni, megtaláltuk rá a legjobb módot.

Tagadás...

Tagadás...

Tagadás...

Tagadás hatalmas villogó neonfényekkel hirdetve…

Megint megállok, és hallgatok, amint körülnézek a Birodalom tájain, a tagadás mindent vastagon belep.

A tagadás rengeteg energiát igényel. Ha sokat kell dolgoznod rajta, hogy tagadd a tényt, hogy a kultúránk megöl mindent, nem marad sok energiád.

Ezt az energiát szabadítottam fel, amikor kiléptem saját tagadásomból, ez tette lehetővé ezt a filmet. Minél jobban leengedtem falaimat, annál több erőm volt szembenézni a világgal, és gyakran a „valahogy” történetet láttam. Egy mesét, ami passzívvá tesz minket a világ helyzetével szemben.

Korábban is megbirkóztunk a dolgokkal, valahogy túlleszünk ezen is.

Valahogy végül minden rendben lesz.

Valahogy, de hogy jutunk el oda? Nincs értelme arról fantáziálgatni, ahova nem tudunk eljutni.

Van út eljutni oda? És hol is van az az oda? Hova menjünk? Ahogy a világ eseményei átjutnak tagadásunkon, a tehetetlenség és lemondás hangjait hallhatjuk.

Ha tudnánk hogy jussunk ki, kijutnánk, de nem tudjuk.

Bárhogy lesz, úgy lesz.

Katasztrófa lesz.

Minden rendszer összeomlik, amitől függünk.

Ha nincs út, hogy megállítsuk a szakadékba vezető vonatot, akkor marad, hogy sikoltozva lezuhanunk.

És így végül csak azt mondjuk: basszus, kit érdekel? Akkor már csapjunk egy jó bulit és szórakozzunk, mert már úgyse számít.

Ez a rendszer olyan mint egy csapda, őrültekháza, börtön, és ilyen mély lemondás mellett úgy tűnhet kevés dolgot tehetünk, minthogy egy kicsit kényelmesebbé tesszük a rabságunk.

A kapitalista kultúra azt mondja nekünk, hogy vásároljunk, mert jobban érezzük magunk, ha több dolgot veszünk.

Hiányt érzünk magunkban, és fogyasztással töltjük be ezt az űrt.

Fogyassz, fogyassz, fogyassz!

Megnéztük a vonatot, ami a szakadék felé visz, és a síneket, amik úton tartanak, és az üzemanyagot, ami hajtja. És már tisztábban látjuk hova tartunk. A kultúra nemcsak a bolygót öli meg, hanem emberi lelkünk is.

A vonat tovább halad észvesztő sebességgel, és nincs vészfék. Kik leszünk így?

Nem hiszem, hogy kiirtanánk magunk, nem látok erre hihető módot. Ami viszont megtörténhet, hogy az elszaladó üvegházhatástól olyan lesz a bolygónk, mint a Vénusz, ahol 1000 fok van és tele van metánnal.

Ha nem váltunk irányt, valószínűleg oda jutunk, amerre tartunk. – kínai közmondás

Egy hatalmas kreatív energia keletkezik, ha egyszerre teljesül két dolog: jól látjuk, hol vagyunk, és tiszta képünk van arról, hova akarunk menni. Szerintem a Birodalom kultúrájából mindkettő hiányzik. Az uralom fantáziáiba zárva minden tiszta látásmód kihal, amint csatlakozunk a „haladás” őrült menetéhez. Elszakítottság és kihasználás által traumatizálva, a Birodalom emberei alaptalan és őrült jövőket vizionálnak. Börtönben születve és nevelkedve annyira betörtek minket, hogy kevesünk látja a börtön rácsait, de mind tudjuk a cellaszámunk.

A vonaton ébredve, nem tudjuk hol vagyunk és hova tartunk, halljuk a sípot, látjuk, amint elrobog mellettünk a világ, néhányunk le akarja állítani a vonatot. Ki akarunk szállni a szakadék előtt. De nem látjuk tisztán, ez hogyan lehetséges.