Események

Nincsenek események

Látogatók

Ma:15
Tegnap:18
A hónapban:294
Összesen:74541

Jelenleg online

Nincs

Jankó András



Ökoestek
2011.10.04 07:04:13

Öt alkalomból álló interaktív előadássorozat, kéthetenként, péntek este

Előadó: Jankó András ( Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd. )

Helyszín: Napsugaras Ház - Alsóvárosi Tájház (Szeged, Nyíl u. 43.)

Támogató: Ökopolisz Alapítvány

Program:

 

Október 7. 17:00-19:00 Fenntarthatóság vagy átalakulás? Fausti csapdában vagyunk: reménykednénk, hogy a technológiai fejlődés megajándékoz minket még egy sűrű és nagy mennyiségű energiaforrással, miközben a mai hatalmunkat a „fosszilis energia ördöge” adta a kezünkbe, és ezt is túlnyomó részt a természet kizsákmányolására és kibillentésére sikerült felhasználni. Az olcsó energiaáradat hiányára nem létezhet egyetlen központi megoldás, csakis sok helyi. Erre már léteznek hasznos, eltanulható minták.

Október 21. 17:00-19:00 A pénz csak egy játékszabály, de az emberiség majdnem egésze számára élet-halál játékká vált. Így általában el is felejtjük, hogy ez csak egy játékszabály. Ősi játék, de nagy bolondságot rejt, mert mindent összemos, mindent becserélhetőnek tekint. Pedig ha kivágják az utolsó fát, mindegy lesz, mennyi papírfecnit nyomtatnak belőle. Nem puszta szórakozásból vagy kapzsiságból pusztítjuk közös otthonunk, hanem munkából. Hogyan szövetkeztünk ennyire magunk ellen? A „pénz logikája” szerint a saját érdekünket szolgáljuk, de mi van, ha mégse?

November 18. 17:00-19:00 Részt veszünk a világban, és részt teszünk a világba, minden egyes percünkben. Érezzük-e ezt? Vagy csak mintha elkapott volna minket egy nagy gépezet? „A legtöbb ember élete csendes kétségbeesés, és úgy mennek a sírba, hogy a daluk még bennük maradt” – H. D. Thoreau. A reklámok kórusban sugallják: ha tudod, mikor mit kell megvenned, csupa boldogság lesz az életed. Valamiért mégse varázsol el minket igazán ez a „csodavilág”, de a rikoltó hangzavarban inkább elrejtjük saját dalunk. Ha unod már ezt, szeretettel várunk egy közös „énekpróbára”!

December 2. 17:00-19:00 „A szemet-szemért elv csak vakká teszi az egész világot” – M. K. Gandhi. Sok bölcs ember rájött már arra, hogy egy feszültségekkel és zűrökkel teli társadalomban az egyetlen gyógyító erő csak az lehet, ha képes vagy többet adni, mint amennyit kaptál. Ez személyes kapcsolatokban tényleg működik, és az együttműködő, erőszakmentes kommunikáció tanulható. Társadalmunkat uraló absztrakt intézményekkel szemben sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet. Hogyan lehetünk jók, de nem naivok?

December 16. 17:00-19:00 Összefoglaló, élménybeszámolók, álmaink. Mit kaptunk egymástól a beszélgetések során, mit vittünk tovább az életünkbe, mit adtunk tovább? Milyen dalunkat szeretnénk még kibontakoztatni?

A helyszín: "A" betűvel jelölve Szeged, Nyíl u. 43.

 



Címkék:

Találatok: 3654 | Bővebben...


 
Miért nem vagyunk kapcsolatban a valósággal?
2009.09.03 10:07:49

A teljes saját blagom a http://jand.info/ címen olvasható.

 

Keith Farnish "Time's Up!" (Lejárt az idő) című könyvében összeírt egy tízes listát arról, hogy mik a fő okai, ami miatt a domináns kultúra emberei a valóságtól elszakadva élnek. Ezeket a társadalom vezetői eszközként használják, hogy a jelenlegi struktúrát fenntarthassák.

Egy: Jutalmazz, ha jó fogyasztók vagyunk

Elég körülnézni a minket körülvevő reklámáradatban: mennyiféle boldogságot ígérget megannyi különféle termék! A dolgunk csak annyi, hogy szolgáljuk a gazdaságot a munkánkkal, majd elmenjünk egy boltba a jól megérdemelt jutalmunkért. És ha mégse működne ez úgy, ahogy ígérik? Csalódottságuk forrását a legtöbben nem képesek az egész rendszerben látni, amely arra van kiépítve, hogy folyamatosan új áligényeket generáljon, miközben megakadályozza, hogy az emberek megelégedhessenek az életükkel. Így miután kiábrándultunk egy új tárgyból, jöhet a következő,  ami persze majd jobb lesz… Nagyon nehéz függőség ez, és ha fel is ismertük, hogy ez a körforgás valójában nem boldogít, még mindig nem könnyű kiszállni. Mélyebb és tartalmasabb célokat kell keresnünk az életünknek, amiért dolgozhatunk.

Kettő: Hadd érezzük jól magunk triviális dolgokat csinálva

Használj takarékos izzót, zárd el a csapot, a lámpát, hasznosíts újra. Megannyi apró tanács, amik bár nem hülyeségek, de összességükben is vajmi keveset érnek. És a lényeg mögöttük mindig ugyanaz: nem kell változtatnod az életeden, vásárolj, vezess, dolgozz tovább ugyanúgy, és ha véletlenül aggódnál életviteled a tágabb világra való hatásairól, íme egy lista, amit betartva elmondhatod, hogy "környezettudatosan" élsz. A csapda ott van, hogy hiába fogyasztassz kevesebb áramot, vizet, üzemanyagot: jelenlegi gazdaságunk lényegében a "szabadrablás" elve alapján működik, minden rendelkezésre álló erőforrásra lecsap valamilyen iparág, hogy felhasználva profitot termeljen. Ebben a rendszerben a kollektív takarékosság, az egész rendszer össz-fogyasztásának és -szennyezésének visszavétele nem tud megtörténni. Továbbá az energiatakarékos izzók, és sok hasonló "zöldebb" árucikk legyártása még szennyezőbb az eddigieknél, tehát ismét valójában semmi nem történik, csak a káros hatások jobb takargatása.

Egyetlen tényleges hasznos eredménye van megtanulni kevesebb, és csak a létfontosságú erőforrásokból élni: könnyebben tudsz majd alkalmazkodni, amikor muszáj lesz csökkenteni, és mások számára is sok hasznos tudást átadhatsz. De tévedés azt hinni, hogy ezzel a jelen helyzetben a természeti környezet helyzetén segítesz (bár rendkívül népszerű tévedés, főként mivel az előbb említett okokból a nagyvállalatok/politikusok is szívesen terjesztik).

Három: Adj korlátolt szabadságot

Mit jelent is a szabadság? A legátfogóbb válasz valami ilyesmi lehetne: jogod van úgy élni, ahogy akarsz, feltéve, hogy másoknak is meghagyod ezt a jogát. De ez már túl általános definíció is, a gyakorlatban nehezen értelmezhető, és a mai világban messze nem is érvényesül semmi ilyesmi. Nézzük csak a legalapvetőbb jogokat, amire az embernek szüksége van: tiszta víz, levegő, élelmiszer, lakóhely, és bizonyos szellemi és testi ingerek. Ma a világon többmilliárd embernek ezekhez nincs megfelelő hozzáférése, és nem-emberi testvéreink sokmilliárdjaitól is megvonjuk ezeket a jogokat. Amit kapunk cserébe, azok olyan válogatott "szabadságok", amik nem korlátozzák a gazdagok és vállalatok további profittermelését. A politikai választás tökéletes példa erre. Emma Goldmannak tulajdonítják gyakran a mondást: "Ha a választással bármit meg lehetne változtatni, betiltanák". Valójában a világ minden nemzetében a törvények és a politikai berendezkedés olyan, hogy kielégítse a nép változás iránti vágyát, anélkül, hogy bármi lényegi változhatna: ahol az emberek tisztában vannak azzal, hogy földjeiket tönkreteszik és lakóhelyüket elpusztítják, ott kemény állami erőszakkal  tartják fenn a "rendet", egy TV-függő, jól betört fogyasztókból álló társadalomban a nyílt elnyomást lejjebb lehet venni, és meg lehet azt is engedni, hogy az emberek változást követelve masírozzanak az utcán (persze szigorú felügyelet mellett), hadd kapja meg a nép az érzést, hogy "csinálnak valamit", miközben minden folyik tovább ugyanúgy.

Négy: Add meg a választás illúzióját

Nem csak a politika, hanem a fogyasztói életmód is rengeteg hamis választás elé állít. Választhatsz a különféle autómárkák közül, de nem választhatsz egy olyan világot, amit nem tesz tönkre az autóipar. Választhatsz sokféle munkát, amennyiben az a gazdaságot szolgálja, de csak azért kapsz pénzt, amiből valaki más még többet profitál. Választhatsz sokezernyi élelmiszer közül, amennyiben nem teszed fel a kényes kérdést, honnan is való, és hogyan állították elő. Ha elég sokminden közül válaszhatsz, talán megfeledkezel róla, hogy mi is az, ami nincs a listában.

Egy képen kívüli riporter megkérdez egy nőt: "Mit választana inkább: egy autót vagy egy tisztább környezetet?

A nő szünetet tart, látszólag elgondolkodva, mielőtt válaszolna: "Nem tudom elképzelni az életemet az autóm nélkül. Természetesen inkább választanám a tiszta környezetet, de úgy gondolom ezt a kompromisszumot nagyon nehéz lenne meghozni jelenlegi helyzetünkben."

A hirdetés egy bemondó hangjával végződik, hogy a BP dolgozik egy szebb világ megteremtésén.

Milyen lehetne a hirdetés, ha megváltoztatnánk erre: "Mit választana inkább: egy bolygót, amit nem szennyez be, és tesz szó szerint tönkre az autóipar és az ipari civilizáció más hatásai, vagy egy autót?"

[Derrick Jensen: Végjáték]

Sablon termékek, sablon munkák, sablon emberek, sablon életek. Még ha lázadni akarsz, akkor is találsz olyan szubkultúrát, ahol készen kapod a lázadás mintáit.

Öt: Adj nekünk egy Álmot

Ismét a reklámok: tele vannak mosolygó emberekkel. Az utcákon, bevásárlóközpontokban, munkahelyeken, iskolákban járva kicsit máshogy fest a kép. De sokunk szeme előtt ott lebeg az Álom: hacsak egy jó munkám lesz, sokat keresek, szép családom lesz, autóm, házam, mindenem, akkor szép lesz az élet… Elég a gazdagabb rétegekben szétnézni, hogy ez sincs így: bár fizikailag mindent megszerezhetnek, az életük gyakran mégis depresszió és kiábrándultság.

A fogyasztói kultúra célja az, hogy fő kérdés, amit az emberek feltesznek maguknak többé nem az, hogy "mit tudok elérni az életemben?", hanem, hogy "mit tudok megvásárolni?". A jelen pillanat átélése és élvezete elvész, ahogy elmerülünk lélekölő munkáinkban, marad az Álom, a hamis jövőkép, ami a körforgásban tart.

Hat: Használd ki a bizalmunk

Mély emberi igény bízni valakiben vagy valamiben. Ha azt mondanám neked, hogy üss meg valakit, csak azért, mert fájdalmat akarok okozni neki, valószínűleg elutasítanál és feljelentenél. Ha felvennék egy fehér köpenyt, beinvitálnálak egy laborba, és elmagyaráznám, hogy egy kísérlet részeként egy üvegfal másik oldalán lévő embernek kell rettenetesen fájdalmas elektromos ütéseket adnod, talán azt mondanád, "kösz, de nem". Illetve biztos vagy ebben?

Stanley Milgram híres kísérletei csak megerősítették azt, amit eddig is tudtunk: egy zárt szituációban az emberek sokkal inkább engedelmeskednek egy tekintélyt képviselő személynek, és sokkal messzebbre hajlandóak elmenni, mint egyébként. Milgram azt kutatta, hogy miként volt képes a náci hatalmi hierarchia rengeteg embert belevinni szörnyűségek elvégzésébe: inkább váltak gyilokosokká, minthogy engedelmedetlenségükkel az alakulat rosszhírét keltsék. Azoknak, akik megtorlás nélkül is megtagadhatták volna a parancsot, hogy zsidókat öljenek, csak 20%-a tette meg.

Kevésbé drámai, de hasonló helyzettel szembesülnek rengetegen, akik munkájuk valódi hatásaiba nem mernek belegondolni, mégha lenne is választása otthagyni az adott munkát. Ha valaki azt mondja, hogy jó és hasznos, amit csinálok, akkor könnyebb ezt elhinni, mint elkezdeni boncolgatni, hogy ténylegesen kinek/minek is jó. Szóval bár a pénzveszteséggel való fenyegetettség is egy nagyon fontos tényező abban, hogy miért folytatnak sokan erősen pusztító tevékenységeket, de gyakran talán erre sincs szükség: szívesen tesszük, amit mondanak nekünk, főleg ha jól be van kenve az "ipari fejlődés" vagy egy "hasznos szolgáltatás" mázával.

Hét: Hazudj nekünk

Az emberi faj túléléséhez, sőt boldog életéhez mindenek előtt egy jól működő, egészséges, nagy diverzitású természeti világra van szükségünk. De ha bekapcsoljuk a TV-t, rádiót, vagy kinyitunk egy újságot, erről hallunk vagy olvasunk-e: a természeti világ egészségének, diverzitásának csökkenése vagy növekedése, hogy milyen fajok népessége szaporodik vagy csökken? Vagy inkább erről: milyen piacok emelkednek és zuhannak, hány új munkahely van, és hány szűnt meg, mely vállalatok terjeszkednek, és melyek mennek csődbe? A gazdaság van beállítva mindenhatónak, a természeti világ legjobb esetben is csak lábjegyzet.

Lehetetlen a semmiből valamit teremteni. A gazdaság nem a semmiből húzza elő a "javakat", hanem természeti erőforrások felhasználásával, akár az olaj, a fémek, kövek, vagy akár az őserdők. Mégis lényegében úgy van előadva, mintha a több és jobb termék előállítása pusztán a gazdaság varázslata lenne. De a gazdaság nem tud más bolygók erőforrásaira alapulni, csak a Föld, ami hajtja. A gazdasági növekedés nem jelent mást, mint az erőforrások egyre nagyobb ütemű átalakítását és végül szemétként való kiköpését.

Nyilvánvaló, hogy ez fenntarthatatlan, mégis állandóan bombáznak minket az üzenettel, hogy gazdasági növekedésre van szükségünk, hogy mint emberek fejlődhessünk. Persze, ha a "fejlődést" tisztán számokban értelmezzük, hogy hány számítógépünk, autónk van, mennyi energiát fogyasztunk, akkor ez így igaznak is tekinthető. Ha ennél ezoterikusabb (de egyszerűen: sokkalta fontosabb) szempontokat veszünk figyelembe, mint a tiszta víz és levegő, fizikai és lelki egészség, az önkifejezés szabadsága, és egy unokáink számára is élhető jövő, akkor a gazdasági növekedés minden tekintetben gyászos csődöt mond. Nem kellene pénzügyi gazdagság ahhoz, hogy tiszta vizünk lehessen, csak épeszű vízgazdálkodás, és főként az, hogy ne nyomja tele mérgekkel a vizeinket az ipar.

Végsősoron: a gazdasági növekedés, mint létszükséglet talán a legnagyobb hazugság, amit valaha az emberiség torkán lenyomtak. Mégis bevesszük, mert napról napra minden irányból ezt zúdítják ránk.

Nyolc: Félemlíts meg minket

A félelem korában élünk: félünk a bűnözőktől, a terroristáktól, a gazdasági válságtól. Igaz, néhányan még a klímaváltozás és talaj- és vízszennyezés hatásaitól is. Ezek mind válogatott, generált félelmek.

Hányan halnak meg gyilkosság, vagy terrorizmus áldozataként? A szám abszolút elenyésző ahhoz képest, ahány áldozatot szed a autó-közlekedés, a különféle ipari mérgek által keltett rák, egészségtelen étrendünk, és persze a háborúk (az "intézményes terrorizmus").

A hidegháború tökéletes példája a generált félelemnek: mindkét oldalon  volt egy centralizált, hataloméhes állam, amely a másik oldalt démonizálta, hogy a félelemben tartott népesség könnyebben irányítható legyen. Az erős külső ellenségkép állandó bűnbakként szolgál, és segít megakadályozni, hogy az emberek közelebb keressék a problémák forrását. Ma a "terrorizmus" az az árnykép, amire hivatkozva az USA és sok más nemzet hatalmas hadi gépezetet tart fenn.

Továbbá nem ritka, hogy a környezetvédőkre is ráüssék a terrorizmus bélyegét. Amikor a WWF - a legkonzervatívabb globális természetvédő egyesületek egyike - egy tervet nyújtott be az Amazon őserdőbeli nagy védett terület kijelöléséről, tipikus ellenállásba ütközött:

"Ez egy új fajta gyarmatosítás, egy nyílt összeesküvés, amelyben gazdasági és pénzügyi érdekek a kormányon kívüli szervezetek által cselekednek" nyilatkozta Lorenzo Carrasco, A Zöld Maffia című széles körben terjesztett környezetvédelem-ellenes vitairat szerzője. "Nyilvánvaló, hogy ezek az érdekeltségek meg akarják akadályozni Brazília és az Amazonas fejlesztését a védett terület kiépítésével, hogy ők irányíthassák ezt az ásványokban és sok más értékes természeti erőforrásban gazdag területet." [forrás (link)]

Ezen logika szerint a környezetvédők biztos nem akarhatnak mást egy földterülettel, amit az ipari gazdaság is csinál, mert minden mást eleve értelmetlennek tart. Sajnos az ilyen vélemény Brazíliában igenis népszerű: rengetegen látják a "természeti erőforrások" kihasználását az egyetlen módot az ország gazdasági felemelkedésére.

Kilenc: Használj ki minket

A rabszolgaság nem szűnt meg a bolygónkon, csak gazdasági köntösbe lett bújtatva: a világ sok táján az emberek többségének nincs más lehetősége a túlélésre, mint éhbérért naphosszat gyakran veszélyes, nehéz és lélekölő rutinmunkát végeznie. Az olajban gazdag területeken a népesség túlnyomó része erőszakkal elnyomva él, miközben a gazdag vezető réteg megszedi magát a profitokból, és bőven kapnak  külső katonai támogatást. A "javak" mögött, amiket fogyasztunk gyakran sokszáz ember szenvedése áll. Azok, akik ezen világméretű kizsákmányolás élvező felén vannak, igyekeznek nem figyelni arra, hogy mit is igényel az életmódjuk fenntartása a világ másik felén.

Az erőszakos elnyomásnak pedig meg van az a hatása, hogy az áldozatok is a tagadásba menekülnek. Sokan már ezt a tagadást gyermekkoruktól fogva tanulják, egy erőszakos szülő mellett a gyerek ösztönösen hajlamos abban hinni, hogy ő a rossz, és a "büntetést" megérdemli. Ez az egyetlen mód, ahogy fenntarthatja a hitét abban, hogy változtathat a dolgokon, egyébként a teljes reménytelenség várna rá. A zsidóüldözések idején is rengeteg zsidónak bűntudata volt, valami ilyesmi ösztönös gondolat szerint: ha ennyien őket hibáztatják, akkor biztos van benne valami igazság. Az ember hajlik rá, hogy a külső társadalom őrültségét és kegyetlenségét fogadja el normálisnak, talán mert az evolúciónk során a törzsi életmód is ezt programozta belénk, hogy a társadalomba minden áron be kell illeszkedni, a kitaszítottság sokkal biztosabb pusztulást jelent, mint bármi egyéb. Ez az erős igény arra, hogy hihessünk a külső világ igazságosságában, elvezet minket az utolsó, és egyik legfontosabb ponthoz:

Tíz: Adj reményt

Nem minden remény kártékony. "Remélem hamarosan újra találkozunk." - Egy kedves gesztus, amivel a másik számára érzékeltethetjük, hogy fontosnak és különlegesnek érezzük őt. Ez a fajta remény tiszta szívből átérezve, nem csak ártalmatlan, de boldogságot is teremt.

Van egy másfajta remény, amely nem ily ártalmatlan, sőt komoly következményei lehetnek. Egy sokat hivatkozott és nagy figyelemmel vezetett kutatás a szívbetegek operáció utáni felgyógyulását vizsgálva azt találta, hogy nincs mérhető különbség azok gyógyulása aránya között, akikért tudtukon kívül imádkoztak, és akikért nem. Viszont azok között, akik tudták, hogy imádkoznak értük,akár 20%-kal kevesebb volt a felgyógyulók aránya. Néhányan ezt úgy értelmezték,  hogy azokra nagyobb stressz hárult, hogy meg akartak felelni az imáknak, de talán a legjelentősebb ok nem ez.

Hanem a remény.

Amikor reménykedsz valamiben - és nem egyszerű jókívánságból, hanem mély remény van benned aziránt, hogy valami úgy történjen, ahogy szeretnéd - akkor valójában ez csökkenti a motivációd, hogy ténylegesen megdolgozz az adott végkifejletért. A reménnyel áthárítod a felelősséget egy rajtad kívül álló hatalomra, ahelyett, hogy felismernéd mi a te valódi feladatod az adott helyzetben.

Minden nap, szinte minden módon áthárítjuk a cselekedeteink iránti felelősséget másokra. A vallási vezetőkre bízzuk, hogy imádkozzanak a lelkünk érdekében, vagy egyre gyakoribbá válik, hogy a természeti környezetünk érdekében is. A politikusokra bízzuk, hogy irányítsák a társadalmat, gazdaságot, az egész bolygót. A vállalatokra bízzuk, hogy megadják vágyott javainkat, és bölcsen bánjanak a profittal, jó béreket fizessenek, és hallgassanak a szakszervezetekre, és szépen kérjük őket, hogy ne tegyék tönkre a bolygót. A környezetvédő szervezetekre bízzuk, hogy óvják a bolygót helyettünk és értünk, és lobbizzanak erősen.

Szavazunk, és reménykedünk, hogy a politikusok jót cselekednek, miután kormányra kerülnek. Ha vásárlunk egy terméket, reménykedünk, hogy a vállalat minden érintett érdekeit figyelembe véve állította elő az adott dolgot. Amikor aláírunk egy petíciót, vagy tüntetésre megyünk, reménykedünk, hogy jobbá teszi a dolgokat. De ez sosem ilyen egyszerű.

A remények egymással szemben is állhatnak: a te reményed, hogy az adott politikus növeli a szennyező anyagok szabályozását, egy másik emberével, aki ugyanennek a csökkentését reméli tőle. A reményed a vállalatok iránt ütközik a részvényesek reményével, hogy az adott cég mindenekfölött a profitját növeli. A petíció vagy tüntetés lehet, hogy növeli a reményedet a változás iránt, de valójában csak levezethetted a dühöd és együttérzésed egy szimbolikus akció által, ami nem fenyeget egyetlen médiaigazgatót, cégvezetőt, vagy államfőt. De már kész vagy reménykedni benne, hogy minden jóra fordulhat, és nem keresel egyéb utakat.

Amikor feladjuk a külső segítség iránti reményt, amikor feladjuk a reményt, hogy a borzalmas helyzetünk valahogy majd magától megoldódik, amikor feladjuk a reményt, hogy a helyzet valahogy nem válik még rosszabbá, akkor végre szabadok lehetünk - igazán szabadok - hogy őszintén elkezdhessünk azon dolgozni, hogy mélyrehatóan megoldást keressünk a problémákra. Ahol a remény meghal, elkezdődik a cselekvés.

[Derrick Jensen: Végjáték]

Mit lehet tenni? Ezt még részletesebben is kifejtem még, most csak röviden: az egyik legfontosabb dolog az, hogy ezen felsorolt pszichológiai eszközök leleplezésén és aláaknázásán dolgozunk saját életünkben, környezetünkben, vagy akár a tágabb társadalomban egyaránt. Találd meg a kapcsolatot újra a való világgal, törj ki a rendszer által keltett illúziókból. És bár az út nagyon nehéz lesz, ha megdolgozunk érte, és felfedezzük igazi vágyainkat az életben a rengeteg külsőleg belénkdumált áligény mögött, egy szebb életet teremthetünk magunk és környezetünk számára.



Címkék: akció | Végjáték | pszichológia

Találatok: 1846 | Bővebben...


 
Kampány a káros anyagokról
2009.05.09 14:14:22

Farkas Adrienn küldött egy e-mailt, amit bemásolok:

Nagyon tetszik a honlapotok, szívesen lennék aktív nálatok (is). :)

Szeretném felhívni a figyelmed egy klassz kis programra jómagam szervezésében is: Jövőhéten május 11-12-13 (hétfő, kedd, szerda) 10:00-17:00-ig a Széchenyi téren a NAGY POSTA előtt lesz egy kampányunk a káros anyagokról.

A kampány célja az emberek megszólítása és rávétele arra, hogy írjanak levelet cégeknek, melyben a REACH jogszabályra hivatkozva tájékoztatást kérnek, hogy megtalálható-e bármely vegyi anyag a "helyettesítendő, különös aggodalomra okot adó anyagok" közül a vásárolt termékben vagy annak csomagolásában.
A választ 45 napon belül kell megkapnia majd, azt szeretnénk, hogy ezt visszaküldjék nekünk a Greenpeace-nek (a levegő munkacsoportnak). A kampány alatt öt városi köztéren három-három napon át leszünk egy kis asztallal és transzparenssel jelen, a járókelőket szeretnénk megszólítani.

A REACH leírása: http://www.vegyireakcio.hu/reach.php

A letölthető szórólap: www.levego.hu/letoltes/reach_level_kesz.pdf
Ezt az utcán tudjuk majd adni az embereknek, plusz interneten is fent lesz.

Ha bármikor ráérsz, nagyon várunk!!!

További szép hétvégét!

Farkas Adrienn
szegedi Greenpeace aktivista koordinátor

U.i.: Én sajnos nem tudok folyamatosan kint lenni hétfőn és kedden egy
pár órára el kell mennem, de mindig lesznek ott az asztalnál
Greenpeace-esek, meg Szonja is, aki Bp.-ről jön le nekünk segíteni.



Címkék:

Találatok: 1354 | Bővebben...


 
Erőszak
2009.05.05 18:35:28

Derrick Jensen Végjáték című könyvéből:

Harmadik premissza: Az életmódunk – az ipari civilizáció – alapja és előfeltétele az állandó és széleskörű erőszak, ami nélkül nagyon gyorsan összeomlana.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a Föld lakosságának túlnyomó többsége számára ezen állítás semmilyen további magyarázatot nem igényel. Viszont abban is biztos vagyok, hogy vannak nem is kevesen, akiket meg talán egy kicsit ledöbbentene, de csak nagyon kicsit, mert szinte teljesen értelmezhetetlennek találnák, és azonnal eldobnák mint bármilyen további meggondolásra érdemtelen hülyeséget. Nézzük meg egy kicsit a dolgokat egy utóbbi csoportbeli ember szemszögéből.

Vegyünk például egy „sikeres vállalkozót”. Reggel felkel, bekocsikázik az irodába, napközben telefonálgat, értekezletekre megy, papírokat irkál alá. Este hazamegy, megvacsorázik a családjával, leül a TV elé és megnéz egy akciófilmet. Ott van sok lövöldözés meg robbantás, de hát ez – mégha éppen a főhős is csinálja – végsősoron a „rosszfiúk” hibája. Szerencsére emberünknek, aki egy civilizált és békés polgár és egy jogállam védelme alatt áll, köze sincs ilyesmihez. Akkor hát hol itt az erőszak?

Bár léteznek még háborúk és éhínség a világon, de leginkább csak „fejletlen” országokban, ahol diktatúrák vannak, és nyomor. Majd ha a civilizáció diadalmenete őket is sikeresen felemeli, talán egyszer mindenki kényelemben és békében élhet. Csak tovább kell fejleszteni a gazdaságot, és technológiát, és ezek a kényelmetlen problémák megoldódnak. Addig meg szabad sokat gondolkozni rajtuk, mert csak lehúzzák az embert, és sokat úgyse tehetünk ellenük. Dolgozzunk és szórakozzunk tehát.

Álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk körül jobban. A vállalkozó ül a hatalmas TV-je előtt. A TV egyik összeszerelője a messzi Kínában egy tál rizsből álló ebédjét eszi. Az olajkutak mellett, amiből a TV-hez szükséges műanyag készült, bennszülöttek (és megannyi élőlény) halnak meg a szennyezett víztől. A vastag olajszállító cső mellett egy fegyveres katona áll, hogy megvédje a rongálóktól. Szerte a világon emberek feküdnek rongyok között, éhesen, míg a vállalkozó magasan „túlfogyaszt”: egy olyan világtermelésből veszi ki az egyenlő osztozkodáshoz képest nagyságrendekkel nagyobb darabját, amely termelés maga is túlpörgetett, a bolygó nem fenntartható kizsákmányolásán alapul.

Létezik egy nagyon gyakori ellenérv azokkal szemben, akik felhánytorgatják kényelmes életmódunk eme kegyetlen mellékhatásait. „Te is vezetsz néha autót, nem? Városi házban élsz, ahol van fűtés, hűtőszekrény. Saját számítógépen írsz. Van egy csomó könyved. Álszentségeket beszélsz.” Ez az érv, bár egy régi módszert alkalmaz: „ha nem tudod megtámadni az állítást, támadd az embert”, tartalmaz igazságokat. Mindannyian, akik a civilizáció keretein belül élünk, élvezői vagyunk olyan „javaknak”, amelyek erőszak útján keletkeztek, még akkor is, ha próbáljuk tudatosan csökkenteni ezeket. Magam részéről tehát valami ilyesmi a válaszom: „Igen, én is részesedem az erőszakkal nyert haszonból. Ennek tudatában vagyok, de ha csak megpróbálnám teljesen elvágni magam a rendszertől, akkor az általam fel nem használt erőforrásokat felhasználná más, és valószínűleg olyan, aki kevésbé van tisztában a felelősséggel, amit ez jelent. Így ehelyett próbálkozom a számomra rendelkezésre álló erőforrásokat minél hatásosabban felhasználni egy – emberek és nem-emberek számára egyaránt – élhetőbb világ kialakítására.”

Ez elvezet minket egy következő érdekes megfontolnivalóhoz. Egy tizenkilencedik századi angol közgazdász a szénhasználattal kapcsolatban figyelte meg, ami később Jevons paradoxon néven híresült el: ha valamilyen technikai fejlődés növeli egy erőforrás felhasználásának hatékonyságát, akkor az adott erőforrás kitermelése ennek hatására valószínűleg növekedni fog. Azért nevezik paradoxonnak, mert ellentétes a hétköznapi intuícióval, bár közgazdaságilag könnyen alátámasztható, a szabad piac működésének egyszerű következménye. A hatékonyabban és így olcsóbban felhasználható erőforrásra a kereslet növekszik, és ez a hatás gyakran erősebb, mint az egyes területeken a felhasználás csökkenése. Kisebb léptékben hasonló történik, ha akár egyetlen ember, vagy egy csoport tudatosan csökkenti a fogyasztását: az általuk nem igényelt erőforrásokat a globális piac felveszi, és még több profittermelésre, a gazdaság felpörgetésére használhatja. Egy kerék megolajozásával a gépezet csak gyorsabban forog.

Ezért tartom hibásnak az elképzelést, hogy jelenlegi rendszerünkben az egyéni fogyasztáscsökkentés önmagában bármit is megoldana. Akik a hatalmas bőséghez, és folyamatos profitnöveléshez szoktak hozzá, nem fognak szintén visszavenni. Amit te nem pazarolsz el, elpazarolja más, esetleg még több kárt okozva. Félreértés ne essék: kevesebbet vezetni, kevesebb villanyt, gázt és vizet fogyasztani, kevesebb szemetet termelni egyáltalán nem haszontalan dolgok, csak téves azt hinni, hogy ezzel az ember jelenleg bármit is megóvna a környezetből. Egyetlen dolgot óv: saját jövőbeli életbenmaradási esélyeit és józan eszét (és azokét, akiknek tapasztalatait tovább tudja adni), amikor mindannyian rá leszünk kényszerülve a csökkentésre.

A „passzív erőszak” áthatja világunk. Ennek legfontosabb példája talán a „gazdasági erőszak”, ami lényegében a pénz hatalma mindenek felett. Ha nincs pénzed, nem tudsz élelmet se szerezni, legalábbis nem úgy, ahogy a rend engedi. Az önellátáson alapuló természeti közösségeket a civilizáció nem tűri meg (vagy csak néha, mutatóba), tehát marad beállni „bérrabszolgának” a civilizáció által nyújtott keretek között. A társadalmi „rend” fenntartásához nem kell állandóan ütni és ölni, elég csak néha. A többit megteszi a félelem, és a „rend” mindent átható propagandája, amelyek által a nyomorban lévők is elfogadják annak mindenhatóságát. Ahhoz, hogy jobban megértsük, hogy történik ez, hogyan írja felül az emberek személyes tapasztalatait a civilizáció fogalmaiban való gondolkodás, Derrick Jensen Egy Szavaknál Ősibb nyelv című könyvéből idézek:

Ahhoz, hogy fenntarthassuk jelenlegi életvitelünk, szükségünk van rá, hogy tág értelemben véve hazudjunk egymásnak, de főként magunknak. Nem fontos, hogy a hazugságok különösebben hihetőek legyenek. A hazugságok egy védőkorlátot alkotnak az igazsággal szemben. Ezekre a védőkorlátokra szükség van, mert nélkülük sok szánalmas cselekedet lehetetlenné válna. Az igazságot minden áron el kell kerülni. Amikor mégis megengedjük, hogy magától értetődő igazságok átszivárogjanak védelmünkön a tudatunkba, úgy kezeljük őket, mint megannyi kézigránátot, amelyek szerte-szét gurulnak egy bizarr parti táncparkettjén. Megpróbálunk kívül maradni a hatókörükön, félve, hogy felrobbannak, és összetörik tévképzeteink, és ott hagynak minket csupaszon, kitéve mindannak amit a világunkkal és magunkkal tettünk, felfedve az üres embert, akivé lettünk. És így elkerüljük ezeket az igazságokat, és folytatjuk a világpusztító táncunk.

Mint a legtöbb gyermek, mikor fiatal voltam, hallottam a világ beszédét. A csillagok énekeltek. A köveknek preferenciáik voltak. A fáknak rossz napjaik. A békák élénk társalgásokat folytattak, kitárgyalva a napi fogásaikat. Mint háttérzaj a rádióban, az iskoláztatás és a szocializálódás egyéb módjai elkezdtek beleavatkozni abba, hogyan érzékelem az élővilágot, és így évekig majdnem teljesen elhittem, hogy csak az emberek beszélnek. A szakadék az észlelésem és a majdnem biztos hitem között mélyen összezavart. Csak később értettem meg, hogy milyen személyes, politikai, társadalmi, ökológiai és gazdasági következményei vannak annak, hogy egy elnémított világban élünk.

Ez a némítás a kultúránk működésében központi szerepű. A makacs ellenállás, hogy meghalljuk azoknak a hangjait, akiket kizsákmányolunk létfontosságú a felettük való uralomhoz. A vallás, tudomány, filozófia, politika, oktatás, pszichológia, orvostudomány, irodalom, nyelvészet és művészet mint igába lettek hajtva mint eszközök a nők, gyermekek, más fajok, más kultúrák, a természeti világ és tagjai, az érzelmeink, lelkiismeretünk, és személyes történetünk elnémítására és lerombolására.

Az én bevezetésem ebbe a némításba – ugyanez igaz a gyermekek nagy százalékára rengeteg családban – az apám kezei (és nemiszerve) által történt, aki verte az anyám, fivéreim és nővéreim, és megerőszakolta anyám, nővérem, és engem.
Csak tippelni tudok, hogy mivel én voltam a legfiatalabb, ezért apám valamiért úgy gondolta, ahelyett, hogy engem verne, jobb, ha csak kényszerít, hogy nézzem, és hallgassak. Emlékszem jelenetekre – homályosan, mintha egy álomból, vagy filmből lenne – kétségbeesetten hadonászó kezekről, és hogy apám Rob testvéremet üldözi körbe-körbe a ház körül. Emlékszem, amint az anyám a hálószobájukba ráncigálta apám, hogy felfogja azokat az ütéseket, amelyek egyébként gyermekeit érték volna. Mi többiek kővé meredt arccal ültünk a konyhában, hallgatva az elfojtott nyögéseket, amelyek átjutottak a túl vékony falakon.

A lényeg pont a homályosság, ahogy emlékszem ezekre az engem erősen alakító képekre, mivel a legrosszabb dolog, amit az apám tett túlment a verésen és nemi erőszakon, egészen annak a tagadásáig, hogy ezek egyáltalán megtörténtek. Nem csak a testünk volt betörve, hanem megtörte az emlékezet és tapasztalat, psziché és valóság közti összekötő alapot is. A tagadásának megvolt az értelme, nemcsak mert az erőszak beismerése ártott volna a képének mint egy társadalmilag elismert, vagyonos és mélyen vallásos ügyvéd, hanem mert egy ember, aki veri a gyermekeit, nem beszélhet róla őszintén, és folytathatja ezt tovább.

Amnéziások családja lettünk. Nincs hely az elmében, amely megfelelően tárolni tudná ezeket az emlékeket, és lényegében nem volt kiutunk, így semmi célt nem szolgált volna, ha tudatunkban tartjuk ezeket a borzalmakat. Így megtanultuk, napról-napra, hogy nem bízhatunk meg az észlelésünkben, és jobb, ha nem hallgatunk érzelmeinkre. Naponta feledtünk, és ha egy emlék a felszínre tört, újra elfelejtettük. Jött egy verés, utána egy rövid bűnbánattal, és apám megkérdezte „Miért késztettél rá, hogy ezt tegyem?” És ezután? Semmi, kivéve a kellemetlen bizonyítékokat: egy törött ajtót, egy összevizelt alsóneműt, egy fa sarokvédőt, amelyet a bátyám ismétlődően letépett a falról, amikor megpróbált lendületet nyerni. Amint ezek helyre lettek hozva, nem volt mire emlékezni. Így „elfeledtük”, és a dolgok ugyanígy folytatódtak.

A hajlandóság a feledésre a némítás lényege. Amikor erre rájöttem, elkezdtem jobban odafigyelni a feledés „miért”-jére és „hogyan”-jára – és így elindulhattam vissza az úton az emlékezés felé.

Mi mást feledünk még el? Elgondolkozunk-e a nukleáris pusztításon, vagy a tonnányi plutónium legyártásának bölcsességén, ami még mikroszkopikus mennyiségben is halálos, 250000 éven keresztül? A globális felmelegedés megzavarja-e álmaink? A legkomolyabb pillanatainkban eszünkbe jut-e, hogy az ipari civilizáció a bolygónk történetének legnagyobb kihalási hullámát indította el? Vagy az, hogy a kultúránk népirtást rendez minden bennszülött kultúrával szemben, amivel csak találkozik? Ahogy valaki a kultúránk által gyártott termékeket fogyasztja, belegondol-e a kegyetlenségekbe, amelyek ezeket lehetővé tették?
Nem állítjuk meg ezeket a borzalmakat, mert nem beszélünk róluk. Nem beszélünk róluk, mert nem gondolkozunk róluk. Nem gondolkozunk róluk, mert túl borzalmasak ahhoz, hogy felfogjuk. Amint a trauma-szakértő Judith Herman írta, „A szokványos válasz a borzalmakra, hogy kiűzzük őket a tudatunkból. A társadalmi egyezség bizonyos áthágásai egyszerűen túl szörnyűek ahhoz, hogy szavakba öntsük, erre utal a kimondhatatlan szó.”

Amint a természeti világ ökológiai hálója szétbomlik körülöttünk, talán ideje elkezdeni kimondani a kimondhatatlant, és odafigyelni arra, amit elviselhetetlennek tartottunk.

Egy gránát gurul a padlón. Nézd. Nem fog eltűnni.

Orwell 1984-ében a Párt egyik jelmondata: „A tudatlanság erő.” És tényleg. Csak úgy képes egy kultúra rutinszerű atrocitásokat elkövetni, ha tagjai ezekkel nincsenek tisztában, és közvetlen végrehajtói saját elméjükben nem borzalmakat cselekednek, hanem a „kötelességüket” teljesítik. A mi kultúránk a szörnyűségeket és a belőlük szerzett profitot minél messzebbre eltávolítja egymástól, sok-sok réteg választja el a leginkább szenvedőket, a legnagyobb haszonélvezőktől.

Valamint hasonló „duplagondol” rengeteg példáját találjuk mai világunkban is. „A gazdasági növekedés jó.” „Ez a föld a miénk.” „Az embereket meg kell nevelni.” Rövidke mondatok, amelyek sokezerszer hallva belénk ivódnak, és homályos fogalmakból álló mantrákká válva, eltakarnak előlünk egy komplex valóságot.

Az erőforrások centralizációja, amire civilizációnk épül, csak a fizikai és lelki erőszak különféle formái által lehetséges. Szembeszállhatunk-e ezzel hatékonyan, és ha igen, hogyan? Folytatása következik.



Címkék: Végjáték

Találatok: 1375 | Bővebben...


 
A természeti népekről
2009.05.03 10:44:46

Derrick Jensen Végjáték című könyvéből:

Második premissza: A hagyományos közösségek ritkán engedik át vagy adják el önszántukból a közösségük alapját jelentő erőforrásokat, amíg a közösségüket fel nem bomlasztják. Ezenkívül nem hajlandók hagyni, hogy más erőforrások – arany, olaj stb. – kitermelése érdekében kárt tegyenek a földjeikben. Ebből következik, hogy aki igényt tart az erőforrásokra, annak minden tőle telhetőt meg kell tennie a hagyományos közösségek szétrombolásához.

Föld tulajdonjog. Még egy fogalom, amely megkülönbözteti a „civilizált” kultúrákat a többitől. Mivel a városok meghaladják lokális környezetük eltartó-képességét, külső erőforrásokra van szükségük, és az ezek feletti uralmat valamilyen módszerrel biztosítaniuk kell. A kereskedelem gyakran nem elég. Ha egy területen minden megvan az emberi élethez szükséges dolgokhoz, és az ott élő emberek kultúrája olyan, hogy nem is igényelnek többet, nem fogják külső fenyegetés nélkül túltermelni földjüket, hogy „exportálhassanak”. Így az olyan népeket, ahol a föld tulajdonjoga nem létezett, a civilizáció nem tűrte meg maga körül. Mivel ezek a „vademberek” nyilvánvalóan nem birtokolták a földet, így azt szabad prédának tekintették. A „vadembereket” pedig vagy megtérítették (kereszténységgel, vagy a „fogyasztói társadalom” agymosásával; a lényeg ugyanaz), vagy kiirtották.

Gyors bevonás: nem tudom, mi lehetne gyorsabb, mint a választási lehetőség, amelyet oly sok karóhoz kötözött indiánnak megadtak, miközben a lábuk fával volt körülrakva: Kereszténység vagy Halál. Egy indián visszakérdezett: Ha áttér a kereszténységre, akkor a mennybe kerül? És ha igen, akkor ott lesz a többi keresztény is? Miután megtudta, hogy mindkét kérdésére igen a válasz, azt mondta, akkor inkább égessék el.

Nem állítom, hogy a természeti népek kultúrája mind csodálatos lett volna. Voltak köztük erőszakosak és borzalmasak is. De rengeteg olyan is, ami a külső szemlélők, a „civilizáltak” számára visszataszítónak hatott, de a törzsek tagjai boldogak voltak. És sok olyan, ami még a civilizáltak számára is vonzó volt. Sok fehér ember beállt az indiánok közé. Sok fehér ember, amikor az indiánok és a fehérek kicserélték háborús foglyaikat, nem akart volna visszamenni a fehérek közé. Néhol törvényekkel és fegyverekkel kellett megakadályozni, hogy ne álljanak be az emberek indiánnak. Az ellenkezőjére nem volt példa.

Jelenleg a Föld lakosságának leggazdagabb ötöde a Föld javainak 82%-ával rendelkezik. Társadalmunkban (dollár-) multimilliomosnak lenni, miközben naponta tízezrek halnak éhen, nem bűn. Sőt, ők lesznek, a „hírességek” és „nagyok”, akikre felnézünk. Ami bűn: nem „dolgozni”, azaz nem hajtani tovább a civilizáció „diadalmenetét”, nem tisztelni a társadalmi „rendet”, például bármilyen módon megkárosítani az előbb említett „nagyok” tulajdonát, vagy vélt jogait, megpróbálni háborítatlanul élni egy földterületen (kötelező papírmunka, iskoláztatás, stb…). Ezekben a természeti népek mind bűnösök voltak, így nem csoda, hogy bűnözőként is kezelték őket.

Egy kultúra legfontosabb meghatározója, az értékrendszer, ami szerint jutalmaz vagy büntet, akár direkt, akár indirekt módokon. Egy szoros és nem hierarchikus közösségben a vagyonfelhalmozás meghozza a büntetését, a tárgyakból nyerhető „jutalom” összemérhetetlenül kisebb a kitaszítottságból származó szociális veszteségnél. Mi azonban az izoláció kultúrájában élünk. Az emberek többsége egész életükben „dobozokban” él, az iskolákban, munkahelyeken, általában hasonló korosztálybeli emberek között. A generációk szétköltöznek. Szerintem valami igazán fontosat vesztenek el azok, akik nem láthatják naponta öregemberek nyugodt mosolyát és kisbabák nevetését. Magának az Életnek a perspektíváját veszítik el, és csak így nyerhet látszólagos értelmet az a mókuskerék, amiben a „dolgozó” emberek a napjaikat töltik. A vagyonfelhalmozás egy addiktív folyamattá válhat. Addiktív, mert nem az igazi igényeinket elégíti ki, és így sosem nyújthat teljes megelégedettséget. Izolációban élve, a szociális veszteségek nem érinthetnek meg valakit, ha már eleve nem is volt mit vesztenie. Így sorra eltaposhat és kiszipolyozhat megannyi embert és tájat, és sosem lesz elég.

A legtöbbünknek nincs egy olyan emberi közössége, ahol megpihenhetnénk és biztonságban érezhetnénk magunk, és érezhetnénk, hogy gondunkat viselik.

A gazdaságunk erre épít. Könnyű olyan embereknek eladni valamit, akikben hatalmas a hiány az igazi szükségleteik iránt. A boltok tele vannak kötszerekkel a Birodalom által okozott sebekre. Derrick Jensen szerint a domináns kultúra egy kizsákmányoló rendszer, ami tagjaiban komplex poszttraumás zavart okoz.

Mi történik, ha nem csak egy-két trauma ér, hanem hosszas fogságban vagy? Az egyik, hogy elkezdesz félni a kapcsolatoktól és mindent irányítani akarsz magad körül. Elfelejted, hogy lehetséges kétirányú kapcsolat, és azt hiszed, minden kapcsolat hierarchián alapul, mert ez az, amit magad körül látsz. És azt hiszed, hogy minden kapcsolat a hatalmon alapul, és így félünk igazi kapcsolatba lépni ezekkel a fákkal és egyéb szomszédainkkal, így erőforrásnak hívjuk őket, amiket használhatunk.

Egy abúzív családi környezetben minden a visszaélő védelmezésére irányul. Minden. Hasonlóan a kultúránkban minden a gazdagok védelmét szolgálja. Erről szól a kultúránk.

Miért marad annyi bántalmazott a visszaélő partnerével? Azért mert azonosulnak a rendszerrel, mert ezt tanulták gyerekkoruk óta. A civilizációban úgy tanuljuk, hogy azonosuljunk ezzel a nagyobb valamivel, ami nem mi vagyunk, öntudatunkban fontosabb, hogy civilizáltak vagyunk, mint hogy élőlények.

(Részlet a Micsoda Út! Élet a Birodalom Végnapjaiban című film szövegéből.)

Ez az elkülönültség nagyon fontos része a „civilizált” öntudatnak. Mi nem vagyunk állatok. Többek vagyunk. Csak mi érzünk, gondolkodunk igazán, tehát csak mi élünk igazán. Minden más alattunk van, tehát értünk van. És akik mindezt nem így gondolják, azok szintén.

Egy részlettel zárok Jensen A Language Older than Words (Egy Szavaknál Ősibb Nyelv) című könyvéből. Vigyázat, durva:

1864. november 29.-én körülbelül 700 katona John Chivington ezredes irányítása alatt megközelített egy Cheyenne tábort Sand Creek közelében, Colorádóban. A hajnal korai fényei a katonák számára körülbelül száz elszórt kunyhót fedtek fel.

Chivington tudta, hogy a falu Indiánjai, hogy bemutassák, nem jelentenek fenyegetést, önkéntesen beszolgáltatták a vadászfegyvereiken kívül minden fegyverüket a szövetségi kormánynak. Tudta, hogy az Indiánokat a katonaság háborús foglyoknak tekintette. Valamint azt is tudta, hogy a Cheyenne férfiak majdnem mindannyian elmentek bölényre vadászni. A válasza minderre ez volt: „vérben akarok gázolni.”

Amint Descartes századokkal előbb, ő se volt egy magányos őrült, hanem egy egész kultúrája volt társaságnak. Ez a magasan tisztelt ember – korábbi metodista pap, továbbra is elismert az egyházában, nemrég a Kongresszus képviselő-jelöltje – már korábban kifejtette beszédeiben, hogy az Indiánokkal szembeni politikája, hogy „megölni és megskalpolni mind, kicsit és nagyot.” Megnyugtató lenne azt gondolni, hogy egy ilyen gyilkos indulat kitaszítottként megbélyegezte volna. Tévednénk. A The Rocky Mountain News, a térség legfontosabb újságja az előző évben tíz szerkesztői cikkben bíztatott a „vörös ördögök kiirtására”, kijelentve, hogy az Indiánok egy „léha, csavargó, kegyetlen és szentségtelen faj, amit el kell törölni a föld színéről”. Az újság szorosan együttműködött a kormányzóval, aki kinyilatkoztatta, hogy a terület polgárainak és hadseregének joga és kötelessége az összes Indián „üldözése, megölése és elpusztítása”. Chivington és a serege nem egyedül cselekedett.

Két fehér ember, akik látogatóban voltak a táborban kikémlelte a katonákat, és egy cserzett bölénybőrt kötött egy rúdra, és fejük felett lóbálták, hogy jelezzék, ez egy barátságos falu. Fekete Üst, a Cheyenne-ek fő vezetője előbb egy fehér zászlót, majd a legrosszabbtól félve egy Egyesült Államok zászlót (amit Abraham Lincolntól kapott) emelt fel, kétségbeesett próbálkozásként hogy meggyőzze a katonákat, ne támadjanak.

A folytatás mégis borzalmasan elkerülhetetlen volt. A katonák tüzet nyitottak. Az Indiánok menekültek. Chivington megparancsolta a tüzérségének, hogy lőjenek a pánikba esett asszonyok és gyermekek közé. A sereg rohamnak indult, levágva minden nem-fehért az útjában. Az asszonyok a patak homokos partján próbáltak menedéket kikaparni maguk és gyermekeik számára. Amint egy katona később beszámolt róla, „Úgy harminc vagy negyven squaw [indián asszony, algonkin szóból, a fehérek csúfnévként használták] gyűlt össze a lyukban védekezésként, és kiküldtek egy hat év körüli kislányt egy botra kötött fehér zászlóval; aki alig tett néhány lépést, mielőtt golyót kapott volna és meghalt. Ezután a lyukban lévő összes squaw-t megölték, és négy vagy öt bakot kint. A squawok nem védekeztek. Minden hullát, amit csak láttam, megskalpoltak. Láttam egy squaw-t, akiből kivágták meg nem született gyermekét, ott feküdt mellette.”

Képzeld el a jelenetet: a boldog Chivington vérben gázol. Megcsonkított Indiánok fekszenek mereven a hideg novemberi reggelen. A távolban láthatod a Cheyenne nők és gyermekek egy csoportját, amint futva menekülnek. Messze mögöttük, katonák csapata rohamoz lóháton. Egy mozdulat a kiszáradt patakmederben elkapja a figyelmed. Középtávolságban látsz egy gyermeket. Amint egy katona később visszaemlékezett: „Volt egy gyerek, úgy három év körüli, épp elég idős, hogy járni tudjon a homokban. Az Indiánok lehagyták és ez a kisgyerek őket követte. A kicsi teljesen csupaszon járt a homokon. Láttam, ahogy egy ember leszállt a lováról, úgy hetvenöt yard távolságra, felemelte puskáját és lőtt – elhibázta a gyereket. Egy másik ember lépett mellé, azt mondva ’hadd próbálkozzam én a rohadékkal; majd én eltalálom.’ Leszállt a lováról, letérdelt és lőtt, de ő is mellé. Egy harmadik ember érkezett, hasonló megjegyzést tett, lőtt, és a kis emberke összeroskadt.”

Most képzelj el egy másik jelenetet, ahogy a katonák lovagolnak hazafele, győzedelmesen. Tudod, hogy megskalpoltak minden hullát, amiket találtak, még azokat is kiásva, akiket véletlenül hajas fejjel temettek be. Annyi skalpot látni, mint ahogy a The Rocky Mountain News hamarosan jelenti, „a Cheyenne skalpok úgy elterjedtek itt, mint a békák Egyiptomban. Mindenkinek van egy, és izgatottan várja, hogy szerezhessen még egyet keletre küldeni.” Azt is tudod, hogy a katonák ujjakat és füleket vágtak le, hogy a halottak ékszereit megszerezzék. De amint még közelebbről megszemléled őket, láthatod, hogy „a katonák kivágták a nők intim testrészeit, és a nyergükön szétfeszítették, és a kalapjaikon hordták, amint sorban lovagoltak.”

Most képzelj el, ha bírod, egy harmadik és utolsó jelenetet. A Kongresszus elrendel egy kivizsgálást annak ügyében, amit Chivington a „valaha vívott egyik legvéresebb Indián harc”-nak hívott, és amit később Theodore Roosevelt „egy oly igazságos és jótékony tett, mint ami csak előfordult a harcmezőn.” A kivizsgáló bizottság összehív egy találkozót a kormányzóval és Chivingtonnal, amit a Denveri Operaházban tartanak. A publikum felé nyitottként, a találkozón népes tömeg gyűlik össze. Te hátul vagy. Izzadságot és füstöt szagolsz, meg valamit, ami talán szesz. A találkozó során valaki megkérdi, hogy a nyilvánvaló Indián-problémára megoldásként, mi lenne a jobb, civilizálni vagy kiirtani őket. Szinte felrobban a tömeg. Amint egy szenátor leírta, „oly kiáltás tört ki, amit sose hallani, csak talán egy csatában – egy kiáltás, ami majdnem elég hangos volt, hogy levigye az operaház tetejét – ’KIIRTANI ŐKET! KIIRTANI ŐKET!’”

Chivington nem egyedül cselekedett. […]

Az hogy ezeket az Indiánokat megölték, egyáltalán nem volt meglepő. Soha nem is tekintették embereknek őket. A nők „squaw”-ok, voltak, a férfiak „bakok.” A gyerekek? Ők még kevesebbet számítottak. Őket is le kellett ölni, mert mint ahogy Chivington szerette mondani, „A petékből tetvek lesznek.”

És téves lenne azt gondolni, hogy ez csak a múlt. Az amerikaiak egy jelentős részének egy iraki (vagy egy "harmadik világ"-beli) élet ma is pontosan ugyanennyit ér.



Címkék: Végjáték

Találatok: 1364 | Bővebben...


 
A civilizáció nem fenntartható
2009.05.01 17:31:48

Elkezdek egy cikksorozatot, amiben Derrick Jensen Végjáték című könyvének premisszáihoz fűzök magyarázatot, sok helyről merítve.

Első premissza: A civilizáció nem fenntartható, és sose lehet az. Ez különösen igaz az ipari civilizációra.

Azért nevezi könyve logikájának gerincét képező állításait premisszáknak (előfeltevés), mert ezekből kiindulva következtet, és bár sok rengeteg példát ad maguknak a premisszáknak az illusztrálására is, de az azokról való döntést az olvasóra bízza. Jensen szavaival:

Elterjedt gyakorlat, hogy az írók elrejtik előfeltevéseiket, abban a reményben, hogy az olvasókat megragadja az elbeszélés, és leköti a nyelvi értelmezés, amíg végül az íróéhoz nagyjából hasonló végkövetkeztetésekhez jutnak el, sose tudatosítva, hogy gyakran a kimondatlan indulópontok sokkal fontosabbak a végeredményhez, mint az érvek maguk. Például látsz egy fejet a televízióban, aki megkérdi: „Hogyan tudjuk a legjobban növelni az USA gazdaságát?” Első premissza: Mi azt akarjuk, hogy növekedjen az USA gazdasága. Második premissza: Mi azt akarjuk, hogy létezzen az USA gazdasága. Harmadik premissza: Kiket is takar pontosan az a „mi”?

Én nem fogom elcsúsztatni melletted a premisszákat. A lehető legtisztábban próbálom megfogalmazni őket, hogy ezáltal elfogadhasd vagy elvethesd. Ennek részben az az oka, hogy a civilizációval kapcsolatos kérdések, amivel foglalkozom, a legfontosabb kérdések, amivel akár egy társadalomként, akár egyénként valaha is szembe kell néznünk. Nem akarok csalni. Nem akarlak se téged, se magam tisztességtelenül meggyőzni (sőt, egyáltalán nem akarok senkit meggyőzni bármire), hanem ehelyett egy jobb megértést keresek, hogy mit lehet tenni (és mit nem), és hogyan (vagy miért nem). E cél érdekében megpróbálom a lehető legjobb áttekinthetőséget – és őszinteséget – elérni, amire csak képes vagyok.

Térjünk a lényegre. Mit nevezzünk civilizációnak? Egy olyan kultúrát, amely elfoglalta a bolygót, már majdnem teljesen kiszorítva minden más emberi életmódot. Voltak más korábbi civilizációk is, amik valamennyiben hasonlóan szerveződtek a miénkhez, és belebuktak. Mi lehet ez a hasonlóság, és mi különbözteti meg a más életmódoktól?

Erre Jensen ad egy lehetséges rövid és lényegretörő definíciót, aminek következményei az egész társadalmi struktúrát meghatározzák: a civilizációt egy olyan életmód, amely a városok növekedésén alapul / azzal jár együtt. A város definíció szerint legyen egy olyan emberi ökoszisztéma, amely jelentősen túllépi a helyi környezetének eltartó-képességét, és így erőforrások importálására van szüksége. Ez a fajta kultúra, amely a folyamatos egyre erősebb centralizációra és erőforrás-kihasználásra épít, előbb-utóbb olyan korlátokba ütközik, ahol az eddigi út nem folytatható, és ekkor az összes folyamatos növelésre kialakított rendszer bedől.

Jelenlegi civilizációnk az erőforrás-kiaknázásban (azaz a Föld egyre széleskörűbb és mélyebb feltúrásában) minden eddigit megelőz. Így alakulhatott ki az ipar, a hatalmas anyagmennyiségek feldolgozásának eszköze. Azonban az ipar meglehetősen rozoga alapokon áll. Még mindig erősen élhet sokak fejében egy techno-utópista elképzelés, ami szerint egyre több energia fog az emberiség rendelkezésére állni, fokozatosan átváltva „zöld” erőforrásokra környezeti problémáink is megoldódnak, és egy folyamatosan fejlődő, magas technológiával élő globális társadalmat hozunk létre. Azonban jelenlegi iparunk még mindig nagyon erősen fosszilis-energia alapú, és az ezek kitermelésének csökkenése már megkezdődött, és a 2008. júniusi globális olajcsúcs fölé talán valószínűleg sose jutunk. (De ha mégis, az meg a légkörre nézve lenne rossz hír…) Az elektronikai eszközökhöz és napelemekhez szükséges sok ritkafém, mint például a platina, irídium és a tantál szintén kifogyóban vannak: előbányászásuk egyre nehézkesebb, és a hulladékból való visszanyerésük is nagyon energiaigényes.

Ha most azonnal nekikezdene az emberiség, hogy napelem- és szélerőmű-parkok és egyéb megújuló (vagy hatalmas tartalékokkal rendelkező, mint a földhő) forrású energia-termelést építsen ki a jelenlegi fosszilis energiával működő rendszerünkre alapozva, minden egyéb ebből a szempontból (is) pazarlást (pl. autók hatalmas tömegének működtetése) visszafogva, talán már akkor is kevesek lennének a jelenlegi tartalékaink és eszközeink, hogy egy 100%-os cserét tudjunk csinálni, visszatérve a jelenlegi energiafogyasztási szintre. De ez természetesen képtelenség, mint az is, hogy a jelenlegivel megegyező számú, alternatív hajtóüzemű autót le tudjunk gyártani.

A gazdasági válságról hallunk minden nap. Sokkal kevesebbet emlegetik az ökológiai válságot, ami még az előbbinél is nagyobb méretű: átszámolva, hogy mennyi „ökológiai tőkével” rendelkezik a Föld, aminek a hozamából élünk, ennek veszteségei messze túltesznek a pénzpiac bukásain. Amíg a társadalmunk vezetői különféle pénznemekben kifejezett értékek mozgásait figyelik, az ipari civilizáció vakon menetel a pusztulása felé. A megoldás nem lehet a „munkahelyek” teremtése, és a „gazdaság” élénkítése, ha az emberiség életben maradása összeegyeztethetetlen egy olyan életmóddal, amiben ezeknek a fogalmaknak egyáltalán van jelentésük. (A legtöbb „munka”, amit ma az emberek végeznek nem szükséges a létfenntartáshoz, sőt merő pusztítás. Csak egy kóros rendszer tulajdonsága az, hogy olyan cselekedetet jutalmaz, ami az egész halálához vezet.)

Ha beköszöntenek a még nagyobb energiahiányok, veszélyes időszak elé nézünk. Ha valahol túl sok ember él túl kevés erőforrásra, könnyen fanatizálhatóak egy egyszerű „megoldás” végrehajtására. Adok egy tanácsot: ha nagyvárosban élsz, és egy hétig kimarad a villany-, gáz-, üzemanyag- vagy élelmiszer-ellátás (persze valószínűleg ezek közül több következik be egyszerre), akkor – ha addig nem tetted volna meg – menekülj, ahogy csak tudsz! Ilyen helyzetben bárminemű rend fenntartása reménytelen.

Vidéken, csoportosan összefogva sokkal jobb esélyünk van magunk, társaink és a földünk megvédésére. Természetesen minél előbb szerveződött a csoport, és minél felkészültebb, annál jobb.

Kicsit messzebbre kanyarodtam, mint így elsőre terveztem. Mit tehetünk most? Talán a legfontosabb kiindulópont: elkezdeni komolyan megkérdőjelezni jelenlegi társadalmi rendszerünk fogalmait, és végleg elvetni azt a képzetet, hogy tervezhetjük úgy az életünk, mint ahogy a jelenlegi kultúránk elénk vetíti. Nagyon komoly változásokra számíthatunk, és hogy mit hozunk ki ezekből a saját környezetünk számára, az rajtunk is múlik.

Még egy Jensen idézettel zárok. A kilátásokat tekintve, bárminemű „környezetvédelemben” is gondolkoztunk eddig, valószínűleg nem árt átalakítani a fogalmainkat.

Miért öli a civilizáció a bolygót, tizenkettedjére. Auschwitz. Treblinka. Bergen-Belsen. Ezért. Nem, nem azért, mert a civilizáció egy munkatábort majd haláltábort csinál az egész világból, bár ez is igaz. Nem, nem azért mert a civilizáció végpontja a futószalagos tömeggyilkosság, bár ez is igaz. Hanem az auschwitzi orvosok miatt.

Megmagyarázom. Emlékszel arra, amikor arról beszéltem, hogy a környezetvédelem egy totális kudarc, és adtam néhány okot a hatástalanságunkra? Akkor kihagytam a szerintem legfontosabb okot, ami összefüggésben van az említett orvosokkal.

Robert Jay Lifton a rettentően fontos A Náci Orvosok című könyvében bemutatta, hogyan volt lehetséges, hogy olyan emberek, akik letették a hippokratészi esküt, olyan börtönökben dolgozzanak, ahol a foglyokat halálra dolgoztatták, vagy sorozatban leölték. Azt találta, hogy az orvosok közül sok őszintén törődött a pácienseivel, és megtettek minden hatalmukban lévő dolgot – ami szánalmasan keveset jelentett – hogy segítsenek pácienseik életén. Ha egy fogoly megbetegedett, megnyalhatott egy aszpirint. Esetleg ágyba fektették a beteget egy-két napra (de nem túl hosszú ideig, hogy nehogy „kiválasszák” őket a halálra). Ha egy páciensnek fertőző betegsége volt, akkor esetleg megölték, hogy megakadályozzák a kór terjedését. Ezek mindegyikének volt értelme Auschwitz korlátain belül. Még egyszer, tehát az orvosok mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy segítsék a foglyokat, a legfontosabb dolgot kivéve: Sose kérdőjelezték meg Auschwitz létezését magát. Sose kérdőjelezték meg a foglyok halálra dolgoztatását. Sose kérdőjelezték meg a halálra éheztetésüket. Nem kérdőjelezték meg a bebörtönzésüket. A megkínzásukat. Sose kérdőjelezték meg a kultúrát, amely elvezetett ezekhez a borzalmakhoz. Sose kérdőjelezték meg a logikát, ami kikerülhetetlenül elvezetett az elektromos kerítésekhez, a gázkamrákhoz, a golyókhoz az agyban.

Mi, környezetvédők ugyanezt tesszük. Olyan keményen dolgozunk, ahogy csak tudunk, hogy megvédjük a helyeket, amiket szeretünk, a legjobb tudásunk szerint használva a rendszer eszközeit. Mégis nem tesszük meg a leges-legfontosabbat: Nem kérdőjelezzük meg ezt a halál-kultúrát. Nem kérdőjelezzük meg a gazdasági és társadalmi rendszert, amely a világot halálra dolgoztatja, halálra éhezteti, bebörtönzi és megkínozza. Sose kérdőjelezzük meg a kultúrát, amely elvezet ezekhez a borzalmakhoz. Sose kérdőjelezzük meg a logikát, ami kikerülhetetlenül elvezet az erdők kivágásához, a legyilkolt óceánokhoz, talajveszteséghez, gátak közé szorított folyókhoz, megmérgezett víztározókhoz.

És egész biztosan nem cselekszünk, hogy megdöntsük.

Linkek:

Derrick Jensen: Végjáték fordítás töredékek

Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport hírei

Ökológiai válság fenyegeti a világot (Index)



Címkék: Végjáték

Találatok: 1412 | Bővebben...


 
Négy fordítás
2009.03.22 13:50:31

Régi saját honlapomról átmentettem ide egy képregénykönyv, és három írás fordítását, amelyeket már a legjobban letisztáztam. A képregényhez nem írok külön ajánlót, az talán így is elegek érdeklődését felkelti, de a három cikk hossza első ránézésre lehet, hogy elrettent egyeseket, pedig azokat is nagyon érdemes elolvasni, ezért azokat röviden bemutatom.

Derrick Jensen "Walking on Water" című könyve valamennyire az írás fortélyairól szól, de annál sokkal többről is. Jól írni csak akkor lehet, ha vannak mögötte tapasztalatok, és ugyanazon kreativitást lehet alkalmazni az életben is, mint az írásban. Jensen börtönben és egyetemen is tartott kreatív írói órákat, és ezekből nyert tapasztalatait mutatja be. A "Ki vagy te?" című fejezet arról szól, hogy milyen fontos megtalálni önmagunk, és igazi helyünk a világban, valamint arról is, hogy kinek jó az oktatás (az egyéneknek nem igazán, csak a rendszernek...).

Bajusz Tomi kérdezte a keddi találkozónkon, hogy mi is az az ökopszichológia. Neki, de mindenki másnak is ajánlom Joanna Macy cikkét. Ahhoz, hogy jó irányba változtassuk világunk, új (illetve gyakran régi-új) szemléletekre, gondolkodásmódokra, és egyfajta új "pszichológiára" is szükségünk van. Kemény dolgokkal kell szembenéznünk, és ezek egyéni és közösségi lelki feldolgozása talán a legnagyobb feladat, amire ha képesek vagyunk, hatalmas erőt adhat a cselekvéshez.

A világ helyzetét bemutató kedvenc dokumentumfilmem a What a Way to Go. Kis költségvetésből készült, de rettentő tömör film, két órányi folyamatos beszéd, amelyben sok okos ember nagyon lényegre törően mutatja be kultúránk visszásságait, hogy hogyan fajulhattak idáig a dolgok, hogy kerülhettünk a katasztrófa szélére. "Szarban vagyunk" - mondja ki nemes egyszerűséggel a film, de a kiutakat is keresi. Ehhez viszont el kell szakadnunk a civilizáció meséitől, amelyek a pusztulás felé viszik az emberiséget, és milliónyi más fajt a bolygón. A film szövege önmagában is nagyon jól olvasható, de ha a film maga is érdekel, jelezd, és oda tudom adni.



Címkék: ajánló

Találatok: 1266 | Bővebben...


 
Zene ajánló - Ayreon
2009.03.21 19:04:53

Elkezdem zenei ajánló sorozatomat, amelyben elsősorban olyan kedvenc együtteseimet kívánom bemutatni, akik szövegeikben is komoly környezeti/társadalmi problémákkal foglalkoznak. Első alanyom, az Ayreon nem is együttes a szó szoros értelmében, hanem egy dán zeneszerző, Arjen Anthony Lucassen szuperprojectje. Ő írja a lemezeket, valamint gitáron és billentyűs hangszereken is játszik, és énekel. Emellett minden albumához vendégzenészek népes csapatát verbuválja össze, a legutolsó alkalommal ez  17 énekest és 10 hangszerest jelentett.

Egy kivételével minden nagyalbuma egy sci-fi rock/metál-opera, amelyek ráadásul kötődnek is egymáshoz, visszatérő szereplőkkel, egyetlen hatalmas történetet alkotva. A sztori ugrál térben és időben, amely az univerzumban megjelenő első lélek, első intelligens faj születésétől az utolsó ember (egy marsi túlélő, miközben a Földet atomháború pusztítja) haláláig tart.

Réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban (bocs...) az "Y" bolygó lakói hogy lepusztult környezetükben túléljenek, gépekbe helyezik át a tudatukat, és kutatásba kezdenek a galaxisban, hogy más értelmes életet hozzanak létre, jóvátéve azt, amit ők elvesztettek, és megláthassák újra az élet szépségét, megláthassák újra, milyenek az érzelmek. Ők segítik messziről az emberek evolúcióját, amely azonban kicsúszik a kezük közül, mikor az emberek túl sok technológiára tesznek szert. Egy utolsó próbálkozásuk az emberiség megmentésére egy olyan technológia átadása, amellyel víziókat lehet visszasugározni a múltba. Az emberek ennek segítségével visszaküldik a Föld pusztulásának képeit, ez az Utolsó Kísérlet.

A képek fogadója egy Ayreon nevű vak látnok Arthur király udvarában. De legtöbben őrültnek tekintik, furcsa történeteit kinevetik, ráadásul Merlin is konkurenciát lát benne. Megátkozza Ayreont, aki ezáltal megnémul, de később belátja tévedését, és megjósolja, hogy a huszadik század végén egy új látnok újra elmondja a történetet (ahogy ez be is következett a Final Experiment című albummal :) ). Az album ezzel a mondattal zárul: "The outcome of the Final Experiment has now been placed in Your hands." (Az Utolsó Kísérlet kimenetele immár a Te kezedben van.)

Tovább nem részletezem az eddig 9 CD-t lefedő sztorit, amelynek sok más szála is van, és bőven tartalmaz felfedeznivalót. Következzen egy kicsiny válogatás a zenéből:

Connect the Dots
The Sixth Extinction
Day Two: Isolation
The First Man on Earth
Across the Rainbow Bridge

Valamint egy dalszöveg, ami egy mai átlagos középosztálybeli amerikai átlag munkanapját mutatja be, és a fenyegető jeleket, amelyekről legtöbbünk nem hajlandó tudomást venni:

Connect the Dots

I hugged the wife and drove to work today
It was only a few miles
Was in no hurry but the lights were changing up ahead
So I stepped on the gas

I checked the web and left it on overnight
Downloading all the latest files
Peer to peer, the torrent flows into my lap
And I disconnect

[Chorus:]
We all know
We all know, no need to remind us
We all know
We all know but won't connect the dots
We all know
We all know, locked away inside us
We are dying for tomorrow
We are living for today

I rushed back home to my family
I got my son a brand new game
No need to cook,
I picked up fast food on the way
And it's finger-licking good

Have you seen little Steve today?
Guess he's still up there in his room
But if he comes down tell him
I'll be right here just staring at the tube
Playing his game

[Chorus]

Don't you think it's rather warm tonight
Especially for the time of year
I turn up the air
Pull my sheets up to my chin
And I close my eyes

Can't relax, can't fall asleep
Should I take another pill?
I turn on the lights, light up a cigarette and smile
I've got it made

[Chorus]



Címkék: zene | ajánló

Találatok: 1510 | Bővebben...


 
Blog about joomla | IDOBlog - blog for joomla 1.5